A Budapest Borfesztivál évek óta hatalmas népszerűségnek örvend, nem véletlenül. Igazi különlegességekkel találkozhat itt a borkedvelő, sok eseteben még a borászokkal is van lehetőség beszélgetni. Mindezt gyönyörű környezetben, kellemes zene mellett.

A Várnak eleve csodás a hangulata, a pesti oldalra nyíló panoráma nappal és este is meseszép, ilyen körülmények között még nagyobb élmény a Budapest Borfesztiválon különleges ízekkel találkozni. Ahova csak elfért, a szervezők kihelyeztek székeket és asztalokat, de a hely adottságai és a látogatók száma miatt ez közel sem bizonyult elégnek, ettől függetlenül azt gondolom, amit csak meg lehetett tenni a vendégek kényelméért, megtették.

Az ételkínálat tökéletesen illeszkedett a minőségi borokhoz, idén először a borfesztivál területén helyet kapott a Gourmet Udvar is, ahol nagy örömünkre viszontláthattuk a Gourmet Fesztiválról ismert néhány kedvencünket.

A szervezők hozzáértését bizonyította a pohárcsere stand is. A nedűk intenzitásától függően rendszeresen éltünk is a lehetőséggel: a csere gyors, gördülékeny és korlátlan alkalommal igénybe vehető volt, központi helyen állt az erre kialakított pavilon, és ott is – ahogy az összes többi állomásnál – kedves, türelmes, segítőkész személyzettel találkoztunk.

Emellett kellemes perceket szerzett nekünk a NÉBIH sátra, ahol játékos feladatokkal szerezhetett a látogató új ismereteket és ajándékokat, például kézfejerősítő malackát. A belépőhöz járt egy-egy kóstolókupon, a VinAgora standjánál hat fajta bor közül választhattunk, így mindenki találhatott kedvére valót.

Milyen szempontok szerint választottunk?

A bőség zavara... Ez volt az első gondolatom, amikor még csak a rendezvény honlapját böngésztem és szembesültem azzal, hogy több mint száz kiállító van jelölve a térképen. Még a tizedének kínálatát sem lehet megkóstolni, egy bizonyos mennyiség után letompult észleléssel pedig nem is érdemes, hiszen a jó bor élvezetéhez tiszta tudat és éles érzékek kellenek.
Mivel megszámlálhatatlanul sokféle bort kínáltak a standoknál – és a szervezet alkoholtűrő képessége igencsak véges –, úgy döntöttünk, hogy meghatározott tematika mentén indulunk neki a felfedezőútnak.

Idén kifejezetten az őshonos, illetve a magyar nemesítésű fajtákat kerestük. A honlapon előzetesen csak a borászatokról tudtunk tájékozódni, a helyszínen fellelhető borokról nem, így a péntek estét arra szántuk, hogy körbenézzünk és kiderüljön, mekkora fába is készülünk vágni a fejszénket.

Az előzetesen összeírt 15-20 tételes listát a terepszemlét követően leszűkítettük 4 fajtára, így szombaton már kész tervvel tudtunk érkezni. Kellemes meglepetésként ért, hogy nem tapasztaltuk a fesztiválokon jellemző túlárazást. A különlegességekhez a borszaküzletekben is hasonló áron lehetett hozzájutni és az eddig ismeretlen tételek is (kóstolás alapján) korrektül voltak pozicionálva.

Senki sem árult zsákbamacskát, egy stand kivételével mindenhol felajánlották a kóstolás lehetőségét mielőtt nagyobb mennyiséget kortyoltunk volna az adott tételből. Ez a borászatok részéről is megtérülő befektetés, hiszen a különleges tételeket, beszélgetéseket megjegyezzük, és vissza akarunk térni az élménybe – akár egy otthonra vásárolt üveggel, akár egy jövőbeli pincelátogatással.

Sárfehér

Hagyományosan Somló, Neszmély és Szekszárd környékén termelik – ma már viszonylag kevés található belőle – de már a középkorban is fontos szőlőfajtánk volt (ha lehet hinni az internetnek, akkor egy 1200-as évekből fennmaradt ajándékozási szerződés is említi).

A Fehérvári Borbirtok standján fedeztem fel a Reserve Sárfehér (2021) palackot. Igazi ritkaság, egyrészt azért, mert mindössze 2 hordóval készült, másrészt azért, mert a fesztiválon máshol nem is találkoztam a sárfehérrel (arany sárfehérrel igen, de az másik fajta).

Az egészen világos színű nedűből felszálló buké lenyűgözően virágos. Bármennyire is kíváncsi voltam az ízére, percekig csak illatoltam, képtelen voltam elszakadni a simogatóan lágy aromától, amiben idővel a fahordós érlelés és a citrusos jegyek is megjelentek.

Amikor végre megízleltem, egy elegáns és harmonikus italt ismerhettem meg. Nem letaglózó intenzitású, mégis arra késztet, hogy „lassulj le, élvezd ki”. Kerek bor, nem túl savas, a somlói borvidékre jellemző ásványosság is inkább felhang, mint hosszú kicsengés. Vidám, mégis kifinomult ízvilág, nem kell elemenként megfejteni, mert annyira szép összhangban van benne minden íz, hogy semmi sem „lóg ki”. Nem a konkrétságával, hanem a puhaságával vesz le a lábamról. Egy meleg nyári estén tökéletes választás.

Kövidinka

A kövidinka a Kárpát-medencében feltehetőleg őshonos, késői érésű, az Alföld szőlőtermesztésének korábban meghatározó fajtája volt. A családi elbeszélések szerint anno ez volt az egyik leggyakrabban fogyasztott borfajta, sőt, a konyhában is használatos volt (például borsodó készült belőle), de még a rendszerváltás előtt szinte teljesen eltűnt a magyar borkultúrából.
Mint megtudtuk, a Gedeon Birtok hozta vissza ezt a fajtát a kínálatba körülbelül öt éve, azóta is nagyon kevesen foglalkoznak vele. A Gedeon Birtok standjánál ízlelt kövidinka halványsárga, közepesen intenzív illatú. A kóstolás során sokkal finomabb savszerkezethez volt szerencsénk, mint amit az illat alapján feltételeztünk.

Akinek a társaságban 30-40 évvel korábbról még volt emléke erről a fajtáról, az első korttyal jegyet is váltott a nosztalgiavonatra. Én nagyon szeretem ezeket a pillanatokat, mert a legjobb ízek is csak akkor szereznek maradandó élményt, ha valami személyessé teszi azokat. Ez a bor nem akar nagynak tűnni, vannak ennél sokkal komplexebb fehér borok, mégis az üde, citrusos-friss alapjegyeivel és körtés kicsengésével a gyomrunk után a szívünkbe is belopta magát.

A MATE standjánál mért kövidinka sajnos a nyomába sem ért a Gedeon Birtoknál kapottnak. Az összetett illat jóval többet ígért, mint amit az ízlelés során be tudott váltani. Külön jelentkeztek benne az ízek, mindegyik markáns volt, de egyik sem kiemelkedően jó. Hiányoltuk az előző standnál felfedezett, ennél egyszerűbb, mégis kedves, harmonikus karaktert.

Kéknyelű

A badacsonyi kéknyelű őshonos magyar szőlőfajta, 2013-ban került be a hungarikumok közé. Kizárólag vulkáni talajon érzi jól magát és az egész világon nagyobb mennyiségben csak a badacsonyi borvidéken lelhető fel, ott is viszonylag kis területen. Mivel csak női virágzatot hoz, önmagában képtelen szaporodni, ezért porzószőlőt igényel. Így már érthető, miért foglalkoznak vele kevesen.

A Borbély Családi Pincészet jóvoltából megismerhettük, mennyire összetett és különleges, igazi nagy bor tud válni belőle. A Badacsonyi Kéknyelű Selection (2019) válogatott szemekből készült, 7 hónapig érlelődött új tölgyfa hordóban és alaposan megdolgoztatta az érzékszerveinket.

Már az illatoláskor felcsillant a szemünk és fülig szaladt a szánk, mert az első benyomás alapján a tematikus utunk egyik csúcspontjának ígérkezett. A gazdag fás-virágos illat és kellemesen fanyar, leginkább minerális ízkarakter mögött megbújt még egy aroma, ami nem hagyott minket nyugodni. Ismerős volt, de ebben a kontextusban mégsem volt ismerős.

Legalább fél órát töltöttünk ezzel a borral – kellett is ennyi idő, hogy a „személyiségét” teljesen megmutassa. Isteni finom volt, nyújtottuk az élményt, ameddig csak lehetett, emellett rá akartunk jönni, mi az az extra, ami mindannyiunk ízlelőbimbóit izgalomban tartja a sokadik korty után is. Én ánizsra gyanakodtam, más körtére, de az is lehet, hogy csak a friss hordós érlelés hatása domborodott ki erősebben a megszokottnál. Végül úgy döntöttünk, hogy nem kell feltétlenül minden részletét értenünk ahhoz, hogy felismerjük, milyen csodálatos italhoz van épp szerencsénk.

A Válibor kínálatából is választottunk egy kéknyelűt. A hordóban és tartályban is erjesztett, majd 8 hónapig érlelt borhoz szintén nagy reményeket fűztünk, de a korábban tapasztalt ízekkel nem tudott versenyezni – szerintem nem is elvárható, hogy az előbbi minőséget bárki is felülmúlja. Lehet, hogy ha ezt kóstoljuk hamarabb, akkor ódákat zengünk róla, de így sajnos nem tudta megúszni az összehasonlítást, amiben egyértelműen alulmaradt.

Ezerjó

Egy újabb hungarikum. Napjainkban a móri, a kunsági és neszmélyi borvidékek kedvelt szőlője, de köztudottan a Mór környéki gazdaságokból származó gyümölcsök bora a legjobb minőségű, így természetesen mi is ezt kerestünk. Mivel sokféleképpen készíthető belőle minőségi bor, ezért gyanítom, hogy a következő években nőni fog a népszerűsége. Oxidatív és reduktív eljárással is izgalmas végeredmény születhet, sőt a töppedt, aszús jellegű, édeskés vonalban is megállja a helyét.

A Miklóscsabi Pincéje standján rögtön kétféle verzióban is kipróbálhattuk. Az Ezredes fahordós érlelésű, aranysárga színű száraz fehér bor. A vulkanikus talaj miatt az ásványosság dominál, de idővel megjelenik némi citrusosság és vaníliás jegyek is. Kellemes bor, de az én ízlésemnek talán kicsit túl lendületes.

A félszáraz Csoda viszont osztatlan sikert aratott. Spontán erjedés, fahordós érlelés, és töppedt szemek jelenléte adta a különlegességét. Illatában és ízében is lágyabb, mégis számomra izgalmasabb, mint az Ezredes. Megjelenik benne a virágosság, körte aroma és az aszúra emlékeztető mézes jegyek is, ennek ellenére nem cukrosan édes, egyértelműen marad a száraz vonalon, amit nagyon nagyra értékelek. Nagyszerűen megalkotott bor!

Terveken innen, mégis túl

Bármennyire is igyekeztünk a kiválasztott négy fajtára koncentrálni, a kísértés néha erősebb volt, ezért időről időre elkalandoztunk olyan borok felé is, amelyek csak közvetetten (vagy egyáltalán nem) kapcsolódtak az előzetes terveinkhez. Az első kitekintést a Szatmári Birtok Rózsakő (2020) nevű bora felé tettük. Ami számunkra érdekessé tette, az az eredete: a rózsakőben a budai zöld és a kéknyelű talált egymásra az 1950-es években, és általában ezt a fajtát telepítik a kéknyelű mellé beporzónak. Az átlagosnál intenzívebb illatú, harmonikus bor. A szép savak csak idővel mutatják meg magukat, nem elnyomva, hanem pont kiemelve a zamatot. Bár a toplistámba nem került be, a kíváncsiságomat felpiszkálta annyira, hogy a jövőben is keressem ezt a fajtát.

A Mokos Pincészet is képviseltette magát, így nekünk, málnafanatikusoknak kihagyhatatlan volt a málnabor. Édes, de nem cukros, a friss gyümölcs karakterét sikerült megőrizni. Régóta ismerjük és mindig nagy örömmel fogyasztunk belőle, ha meglátjuk egy fesztiválon. A birs-körte-alma cuvée számunkra újdonság volt, és bár hivatalosan édes bor, mégis az őszi hangulathoz tökéletesen illő fanyarabb aromák voltak előtérben. Remek ital ez is.

Az ezerjó kapcsán tettünk még egy-két „csak úgy” próbát, ugyanis ez a szőlő több nemesítésnek is alappillére volt. A MATE standjánál kóstoltunk Generosát: a szőlőfajtát az ötvenes években hozták létre ezerjó és piros tramini keresztezésével. A poharunkba került ital illata intenzív, kifejezetten kellemes, még egy száraz tokaji borral is felvehetné a versenyt. Az ízek viszont túl markánsan törtek előre, az utóízében a túlzott savasság dominált.

A Katona Borház pultjánál a kreatív címkék miatt álltunk meg, de a borlapot látva felismertünk egy újabb magyar nemesített fajtát, a Zenitet, ami ezerjó és bouvier keresztezésével született és 1976-tól államilag elismert borszőlő. Hűen az ital fantázianevéhez „Most vagy soha” felkiáltással kértünk a félédesnek jelzett nedűből.

Épp nem volt belőle behűtve, és nem akarták így kiadni – ezzel azonnal el is nyerték a bizalmamat –, úgyhogy szívesen vártam negyed órát, hogy gyorshűtést követően megfelelő hőmérsékleten kerüljön a poharamba. Szerintem sokat elárul a lelkiismeretes szakmai hozzáállásról, hogy a legjobb formájában szeretnék bemutatni a bort a vendégnek. Az illata citrusos, enyhén barackos, a savai szépek, a maradék cukor viszont az én ízlésemnek túlságosan kiugrott a többi aroma közül.

Hedonistát a hedonistáknak

Miután végeztünk a tervezett útvonallal, megengedtünk magunknak egy kis jutalomjátékot, amikor már csak hagytuk, hogy a hangulat és a kíváncsiságunk vezessen. Az idei vendég az Amerikai Egyesült Államok volt, ahonnan három vörösbort választottunk – és milyen jól tettük, hogy nem hagytuk ki. Az Artezint egy hölgy javasolta, aki mellettem állt a sorban, a Zinfandel és a Petite Petit pedig a pultos ajánlása volt. Annyira egyedi karakterű volt mindegyik, hogy miután leraktuk a poharakat és egyikünk sem emlékezett, mi volt a sorrend, illat alapján mindenki be tudta azonosítani a sajátját.

A Petite Petit lágy, harmonikus, nagyon gyümölcsös, testes, de mégsem nehéz ital. A Zinfandel elsőre robosztus, szinte karcosan száraz, pimaszul fás aromájú, de a lecsengéskor előkerülnek a piros gyümölcsös jegyek is – én személy szerint imádtam (talán ez hasonlított leginkább a magyar borokra). A dobogó legfelső fokára viszont az Artezin került: nagyon testes, nagyon száraz, de nem karcol – míg a Zinfandel magabiztosan rámenős, ez sokkal lágyabb, higgadtabb úton mutatja meg a mélységét. Igazi nagy bor!

Amikor a pénteki feltérképezés során megláttam a Maul Pincészet standját, már tudtam, hogy én a fesztivált egy pohár Hedonistával (2019) szeretném zárni. Nem igazán tudom, mit is mondhatnék róla... Az első reakcióink ezek voltak:

„Na, ennyit a zseniális amerikai borokról.”

„Elsírom magam a gyönyörűségtől.”

„Óh…”

Olyan erővel csapott le az érzékszerveinkre a bor minden cseppje, hogy megszűnt körülöttünk a világ. Itt már nem „elemeztünk” (nem is biztos, hogy lett volna rá alkalmas szókészletünk), csak belezuhantunk az élménybe. Ezt lehetetlen körülírni, át kell élni…

A könnyed is lehet gourmet

Magyarországon jellemzően a testesebb vörösborok kapják a legjobb méltatásokat. És bár az én szívem és ízlésem is inkább oda húz, a mostani tapasztalatok – lévén, hogy a választott tematika egyértelműen a könnyebb fehér borok felé terelt minket – megnyitottak bennem egy új nézőpontot.

Nem kell mindig a nehéz, mély ízvilág, a harmonikus egyszerűség éppúgy simogathatja az érzékeinket, mint a komplexitás. Szerintem a kedves, őszinte aromák is helyet érdemelnek a gourmet világban: sokkal több gasztronómiai örömben lehet részünk, ha nem rejtvényként tekintünk az ízkompozíciókra, csupán engedjük, hogy hasson ránk – akár az egyszerűségével, akár az összetettségével.