Vegyes érzésekkel jöttünk el a 81. Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításról: a pompás, innovatív megoldásokon kívül jó pár „tájidegen” élménnyel is találkoztunk. A magyar agrárium világszínvonalú, sok ember dolgozik azért, hogy minőségi terméket állítson elő, ezért szerintünk nem szabad hagyni, hogy erről elkerüljön a fókusz.

A 81. Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon (OMÉK) idén nem kellett attól tartani, hogy befoghatatlan volumenű élménycunamiban lesz részünk. A határon túli magyar pultokon és a díszvendég Szerbián kívül mi összesen egy külföldi kiállítót találtunk. Szó szerint, hiszen egy pici pult mögött egyetlen ecuadori férfi unatkozott, talán épp az járt a fejében, hogyan került oda. A pultján megbarnult banán viszont sajnos minket, látogatókat sem hozott lázba.

A korábbi hatalmas állatmustra erre az évre őshonos magyar állatokat bemutató udvarrá szelídült, ennek ellenére szerintünk fontos helyszíne a mindenkori kiállításnak. Hiszen a legkisebbektől a felnőttekig sokan így láthatnak élőben házi állatokat, szárnyast, kecskét, nyulat, szamarat, pulit vagy akár szürkemarhát. Nekünk a körtékből és almákból összeállított hatalmas kosár lett a kedvencünk, ami méltán demonstrálta biodiverzitásunk sokszínűségét. 

Egyébként maga a kiállítás mint „látnivaló” is kissé relatív élményt jelentett. Az első – érthetetlen módon félhomályban tartott – csarnok ugyanis inkább hasonlított egy nagy piacra, mint kiállításra – igaz, ezt a szervezők a belépő mellé kapott ismertetőben jelezték is. A felhozatal azonban nem volt annyira izgalmas, jobbára a szokásos lekvár-szörp-méz triásza, továbbá füstölt húsáru jelentette a kínálatot. Akadt, ahol halmokban állt a töpörtyű. Persze, finom, erre is szükség van, de talán nem minden harmadik standon.

És még valami. Tudták, hogy Magyarország a chili Mekkája lett? Nem?! Pedig de. Kis túlzással minden sorban találkoztunk legalább két chilis termékeket kínáló standdal, olyanra is találtunk példát, hogy két cég szinte egymás mellett árulta szinte ugyanazt. Mikor vált ennyire népszerűvé a csípős biznisz? Hol akadtunk el?

Félreértés ne essék: nem a csípős íz, nem a chili, és legfőképp nem a vállalkozások ellen vagyunk (sőt!), nekünk is vannak kedvenc márkáink, nem egy közülük nagy magasságokba ért fel. Egyszerűen féltjük azt a sok embert, aki belevágott, most úgy tűnik: meglepő volna, ha ennyi vállalkozást eltartana a piac.

Torma és komposztgiliszta, éljen az innováció!

Míg a chili nem számít kimondottan magyarosnak (igaz, pár száz éve a paprika sem volt az), addig a torma nagyon is: a hajdúsági tormát például hungarikummá (e fogalomhoz később még visszatérünk) is nyilvánították. Mindezek ellenére mi csak egy céget találtunk, amely tormát kínált. Az Újlétáról érkezett Tormaricum annyira új vállalkozás, hogy jelenleg még a Debreceni Egyetem területén gyártják termékeiket, egyelőre három ízben, tudtuk meg Szávó Zsolt üzemvezetőtől.

Szávó Zsolt

Az ősz folyamán adják át új üzemüket, attól kezdve további ízesítésekben is kapható lesz tormakrémük. Megkóstoltuk a csemege és a csípős verziót is, a tormakrémük finom, ügyesen nyúltak hozzá az alapanyaghoz. A márkanevet talán még gyúrtuk volna picit, de az ötlet és a csomagolásuk is ízléses: öröm volt megismerni!

Szintén meglepő és tanulságos találkozás volt a Compastor elnevezésű vállalkozás, ahol földi gilisztát szerezhetünk be. Na, nem étkezési céllal, hanem hulladékcsökkentésre. A komposztgiliszták ugyanis segítenek feldolgozni a házi zöld- és szerves hulladékot, így az nem kerül a szemétbe, onnan az égetőművekbe/hulladéklerakókba, hanem a keletkező komposztot számtalan módon felhasználhatjuk. Tehetjük a szobanövények földjéhez, ahogy kiválthatjuk vele a műtrágyát is.

A művelet nem bonyolult, az ötlet mégis nagyszerű, előremutató, környezetkímélő. Úgy gondoljuk, hasonló innovációkért érdemes igazán ilyen kiállításokat rendezni!

Az ecetes fürjtojástól a borzseléig

A második, immáron jobban megvilágított csarnok eklektikussága épp az előző helyszín tökéletes ellentéte volt. Egyik hosszanti oldalában óriási mezőgazdasági gépek, traktorok, kombájnok sorakoztak, amit kissé szürreális módon egészített ki a szintén ugyanitt látható divatbemutató, valamint sramlizene, népdalos program, és a hungarikumok. Úgy tűnt, a kiállítás szervezői kicsit talán mindenkinek kedvezni akartak, ám a hangos zene mellett nehéz volt beszélgetni, alig gondolnánk, hogy leendő partnerek itt ütötték nyélbe a következő üzletet.

Különös volt az is, hogy alig találtunk nagy, ismert cégeket, míg a – nem élelmiszer és nem mezőgazdasági vonatkozású – hungarikumokkal azonnal képbe kerülhettünk. Öröm látni a hagyományunk színességét, de ezzel együtt is meggyőződésünk, hogy a magyar agrárium és a magyar élelmiszerek önmagukban is vannak olyan értékesek és magas színvonalúak, hogy elvigyék a show-t. Nem kell hozzá se néptánc, se fafaragó, se busó, se huszár, se karon ülő sólyom.

Jó példa volt erre a muraközi Hancsik cég, amely művészi szintre emelte a fürjtojás feldolgozását. Három ízben (natúr, ecetes és füstölt) kínálták terméküket, egyik finomabb volt, mint a másik, és folyamatosan sorban álltak náluk a kóstolók, vásárlók. Nem hiába, hiszen valóban mesés mindegyik.

A Strucc Fészek elnevezésű jászberényi cég is megmutatta: érdemes gondolkodni, termékfejlesztéssel előrukkolni. Szórólapjuk is átlátható, frappáns. Például: „Mennyi víz kell egy kilogramm hús előállításához?”, kérdezik. A marhahúshoz 15 400 liter, a strucchoz 4 500. „Mely hús tartalmazza a legtöbb és legkevesebb zsírt?” A legtöbb a sertésben, a legkevesebb a struccban található. Ennyit kell kommunikálni, ezzel, és a tartósítószer-, valamint adalékanyagmentes előállítással minket meg is vettek. Ráadásul termékeiket (szalámi, kolbász, pástétom, sonka) ízléses csomagolásba bújtatják. Igen, ilyen élményekért jöttünk!

Standszomszédjuknál, a Tokaji Granduonál is izgalmas termékekre bukkantunk. A fiatal cég borzselét gyárt, szintén három ízben: az egyikben tokaji furmint és hárslevelű házasítása, a másikban egri bikavér, míg a harmadikban 5 puttonyos aszúból készült finomság található, tudtuk meg az egyik tulajdonostól, Simkó Máriától. A bordzsemek felhasználási köre pedig csupán a vásárló fantáziáján múlik; mi liba- vagy kacsamájpástétom pompás párjaként tudnánk leginkább elképzelni. Mmm…

Simkó Mária

Figyelemfelkeltő nevet választott az AZT A PASTA, amely friss tésztákat készít, széles metéltet, derelyét szilvalekvárral. A magyarok szeretik a tésztát, mégis, leginkább száraz formában fogyasztják, hiszen nincs idejük frisset gyúrni, pláne nem töltögetni. Erre figyelt fel a két éve alapított cég. És mennyivel finomabb a friss a száraznál! Balzsamozta a lelkünket, hogy ilyen ötletekkel találkoztunk!

Kiállítottak még különböző ágazati szervezetek is, hal-, nyúl-, mangalica-, juhhús fogyasztására ösztönözve. Mindegyiket támogatjuk, és úgy gondoljuk, még mindig lenne helye olyan edukációs programoknak, mint a 2017-es OMÉK-on, ahol az ismeretátadás mellett álló nap látványfőzőműsorok követték egymást. Ilyesmire most a nyúl ágazatnál láttunk egy példát, állt is a sor szépen. Talán egy perc sem kellett, hogy nagyjából 30 adagot szétosszanak. Egy hűtőpultban még azt is láthattuk, hogy csomagolva is megvásárolható a nyúlhús.

Ádám Csaba

Ugyancsak gyorsan fogytak az adagok a METRO standján, ahol nem kisebb név főzött a nagyérdeműnek, mint Ádám Csaba, a szép emlékű Olimpia séfje, aki manapság a saját útját járja, s néha azért besegít szívességből barátainak. Lencséből, csicseriborsóból és három különböző babból készült, sóletre emlékeztető főzeléke sült tarjával a napunk fénypontja volt!

Látványfőzést a Stílusos Vidéki Éttermiségnek (SVÉT) köszönhetően is láthattunk: a szakiskolásoknak kiírt Lukács István Emlékverseny fináléjában az érdeklődők – a Bocuse d’Orhoz hasonlóan – végigkövethették a külön boxokban versenyző tanulók alázatos munkáját. Ráadásul több neves séf ült a zsűriben – mások mellett Ruprecht László, a SVÉT elnöke, Macsinka János, a Bib Gourmand minősítésű egri Macok séfje, Thür Ádám, a debreceni IKON séfje, Tóth Zoltán, a Zsolnay Kávéház executive séfje –, akik szakértő véleményükkel segíthetik a srácok további fejlődését. Mind az oktatással, mind a szakmai versenyekkel nagyon egyetértünk, reméljük, hogy még sok ilyen lesz!

Az OMÉK-nak – és magunknak – viszont azt kívánjuk, emeljenek vissza több elemet az elmúlt évek gyakorlatából, és a szervezők bátran bízzanak a kiváló magyar agráriumban, a nagy- és kistermelőkben, mert eklektikus forgatag nélkül is vannak olyan értékesek, hogy kilátogassunk értük a rendezvényre.