Az augusztus 20-i ünnepségek egy része a gasztronómia köré szerveződött így természetesen mi sem maradhattunk ki belőle. A hagyományosnak számító Magyar Ízek Utcája mellett idén a Vörösmarty téren helyet kapott a Csárdafesztivál is, mi pedig – dacolva hol a hőségriadóval, hol az esővel – teszteltünk mindkét helyen.

Kezdjük az elején: a Csárdafesztivál, mint rendezvény, csalódást jelentett. Gyakorlatilag semmilyen materiális vagy kreatív erőfeszítést nem fektettek az eseménybe. Felállíthattak volna például egy „csárdát”, hogy ne a szokásos sörpadokon fogyasszanak a vendégek, vagy lehetett volna legalább a kiállítók megjelenése kreatívabb a karácsonyi vásáros pavilonoknál.

A szokásos rendszerbe futottunk bele most is: a téren körben felépített pavilonok felében az ezerszer látott karácsonyi vásáros kézműveseket találtuk. Augusztusban. A színpadon viszont kifejezetten színvonalas műsorok kaptak helyet, mi egy élőzenével kísért néptáncbemutatót és egy magyar népviselet inspirálta divatbemutatót láthattunk az ott tartózkodásunk során. Ez határozottan emelte az eltöltött idő értékét.

A sör győzelme az infláció felett

Ahogy az már júliusban kiszivárgott, a sör-bor-rövidital tengelyen a szervezők minden erejükkel igyekeztek feledtetni az elmúlt időszak embert próbáló inflációját. Egy korsó Borsodi Világos (az idei Szent István Nap söre) 350 forintba került, a Hilltop borok (mert más nem volt) decije 200-250 forint között mozgott, a röviditalok közül pedig 450-690 forint között lehetett választani.

Ha kilépünk a szeszes italok köréből, akkor hirtelen nem találjuk a logikát az árazásban: a csomagolt üdítők jellemzően 350 forintba kerülnek (ez mondjuk, korrekt), ugyanakkor fél liter szóda (!) 450, ugyanennyi szörp pedig 1000 forintjába került az alkoholt kerülő vendégnek. Az ételek ára abszolút a turistákra volt szabva. A Duna túloldalán sokkal barátságosabb árakon lehetett meleg ételt vásárolni.

Bográcsos ételek a kínálatban – de hol a bogrács?

Csak a szokásos gigantikus serpenyőket láttuk, pattogó tűz fölé állított bográcsot egyet sem, ezért is volt meglepő, hogy szinte minden étlapon szerepelt bográcsos étel (később, az egyik standon észrevettük, hogy a pultba ágyazva állt néhány bogrács). Az árak a csillagos egekben, a vörösboros szarvaspörkölt itt sokkal drágább volt, mint a Magyar Ízek Utcájában (MÍU). A kovászos uborka darabja 500 forint, egy szelet kovászos kenyér 200, és ezek csak az extrák.

Volt jónéhány étel, ami hívogatóan nézett ki, de az árát annyira sokalltuk, hogy végül nem az igazán izgalmasnak tűnők közül választottunk, és 3500 forintért (ez a középmezőny alatti ár) kértünk egy „balatoni lecsó”-t. Az adag és a hőmérséklet rendben volt, azért is kifejezetten hálás vagyok, hogy figyelembe vették az étel állagát és nem tányéron, hanem kartondobozban kínálták.

Ha elvonatkoztatnék a név okozta prekoncepcióktól, akkor az ízbe sem kötnék bele (a füstöltcsülök-darabok ezt megtámogatták rendesen), de a benne lévő burgonya és galuska miatt előbb mondtam volna rá, hogy egy felextrázott paprikás krumpli, mint azt, hogy lecsó. Sajnos a burgonya keményítőtartalma leuralt mindet, amiben a hagyományos lecsó ízét és állagát felfedezhettem volna. Azt inkább csak elhittem, hogy tartalmaz lecsóelemeket, mert erre az egyetlen bizonyítékot az ételben a fakéreg állagúvá pöndörödött paradicsomhéj adta.

Alapvetően egy finom és rendkívül kiadós étel lehetett volna, de a gyomrom menthetetlenül átverve érezte magát, mert a lecsó elnevezés miatt cseppet sem erre számított. Ha adtak volna neki valami olyan fantázianevet, ami alapján nem lehetnek előzetes elvárásaim, akkor biztosan jobb véleménnyel távozom.

Rendeltünk még „székely slambuc”-ot. A slambuc egy hajdúsági bográcsos pásztorétel lebbencstésztából, szalonnából és krumpliból – emlékeztetőül: tűz fölött álló bogrács sehol sem került a szemünk elé, főleg nem pásztorokkal. Természetesen megkérdeztük, hogy ez mitől „székely”. „Mert van benne krumpli” – kaptuk a választ. „De hát az eredetiben is van” – hoztuk fel ellenérvünket. „Akkor mi a kérdés?” – jött a kegyelemdöfés.

Tulajdonképp igaza volt az eladónak, ezek után már nem maradt olyan kérdésünk, amit fel mertünk volna tenni. Ez az étel szalonnát csak nyomokban, borsot viszont annál többet tartalmazott. Ami viszont meglepett, hogy pirított káposzta ízét véltem felfedezni benne. Lehet, hogy ezzel érdemelte ki a székely előtagot? Valószínűleg sosem tudjuk meg. A konklúziónk, hogy ez egy hideg, elsózott krumplis tészta volt egy turistamágnes fedőnév alatt. Az igazságosság jegyében hozzáteszem, hogy a maga 1900 forintos árával az egyik legolcsóbb étel volt a mezőnyben – ettől még persze lehetett volna meleg. És jó. 

Amin rendkívül elcsodálkoztunk még az étlapokat böngészve: BBQ-étellel és roston lazaccal még nem találkoztunk csárdában, itt viszont helyet kaptak – szerencsére azért a magyaros(ch) ételek maradtak túlsúlyban, de meghökkentő pillanat volt ezekkel a fogásokkal is találkozni.

Magyar Ízek Utcája, azaz MÍU

Bár a standok túlnyomó többségénél az előző évekből megszokott kínálattal szemebesültünk, ám még így, sokadjára is sokkal izgalmasabbnak éreztem a Vörösmarty téri eseménynél, hiszen ez tényleg kizárólag a gasztronómiáról szólt. Az ízek utcája kínálata nagyjából a szokásos: kézműves sörök, sajtok, pálinkák, chilikrémek. És persze meleg ételek. Kértünk grilltálat, töltött káposztát és pörköltet. A grill alatt két-két csevapot és kolbászt kell érteni, sült (sületlen) krumplival, mindezt 4500 forintért. Grillfanatikus gourmet-tagunk kérte ki, rövid és tömör véleménye szerint "ebben az ételben nincs szeretet".

A kóstolás után mi is igazat adtunk neki. A grillezett ételek titkos összetevője az (lenne), hogy nem tucat, maga a grillezés folyamata is élmény a készítőnek. A húsok (csevap és kolbász) kérgén lehetett érezni a faszenes sütés egyedi ízét, de belül jellegtelenek maradtak. A krumplinak pedig kellett volna adni még két percet az olajban, sajnos túl korán szedték ki, nem sült át rendesen.

A töltött káposzta vegyes érzéseket hozott. Az ízesítést tökéletesen eltalálták, nem mosták túl a káposztát, megmaradt a kellemes savanyú íz dominanciája és a hús aránya és íze is, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ugyanakkor a hatból két töltelékben nem volt megfőve rendesen a rizs. Ennek ellenére én szívesen ennék itt legközelebb is, mert összességében igazán finom ételt kaptunk. Egyébként az étel két szelet kenyérrel, jó adag tejföllel, szalonnával 4200 forintba került.

A bográcsban készült vörösboros-gombás szarvaspörkölt (3500 + 400 forint a savanyúság) viszont egyszerűen tökéletes választás. A szaft a vörösbor miatt egészen különleges aromával ölelte körbe a tökéletes állagú gombát és puhára főzött (mócsingot nyomokban sem tartalmazó) szarvas színhúst. Köretnek petrezselymes burgonyát kaptunk (gondolom az adott körülmények között könnyebb elkészíteni és megőrizni a jó állagát, mint a nokedlinek), és a savanyú uborka is roppanós, jó ízesítésű.

Számomra ez a pörkölt jelentette a csúcsok csúcsát (a következő napon vissza is mentem repetázni, és ha jövőre is jönnek, biztos, hogy akkor is fogyasztok náluk).

Magyarország tortája 2022

Az idei országtorták nem rosszak, de az én ízlésem szerint nem is jelentenek maradandó élményt. Mindenképp bizakodásra adott okot, hogy nem láttunk az asztalokon maradékokat (2019-ben annyira sok otthagyott tortával találkoztunk az asztalokon/kukákban, hogy nem is mertünk fejenként kikérni egy-egy szeletet). Tényleg fogyaszthatók, de magamtól biztosan nem ezekre nyúlnék rá legközelebb egy cukrászdában. Főleg nem 1200 forintért, az eseményen ugyanis ennyiért kínálták. 

A Huncut Szilva Herceg egy fahéjas szilvás aromájú, könnyed állagú torta. A bajom ezzel az, hogy a fahéjas szilva alapvetően őszi-téli ízvilág, ami nekem kifejezetten valami nehezebb, sűrűbb állagban esett volna jól. A rétegek többsége külön jellegtelen, nem is találtam meg közöttük a főszereplőt, és bár a csokoládés fahéj ropogós rétege remek ízű, pont emiatt nem lehetett elvágni végig villával a tortát. Az összélmény rendkívül savas (mindkét torta esetében), egy refluxra kicsit is hajlamos ember ettől a harmadik falatnál kikészül.

Hiányolom a klasszikus magyar torták (Dobos, Eszterházy) állagát, töménységét, és talán legfőképpen az egyszerűségét, otthonosságát. Úgy vélem, nincs szükség ezerféle (önmagában értelmezhetetlen) rétegre egy sütiben. Elég kettő, de az olyan legyen, hogy megszólal! A magyaros ízvilágon nevelkedettek számára ezek bonyolult, de mégsem kielégítő édességek. Nem értem, miért nem mernek a klasszikus, nehezebb állagú, főzött krémekre alapozni (vagy ha mégis, akkor a zsűri miért kaszálja el a kiválasztási folyamat során), azokba is lehetne végtelen számú extrát varázsolni. Főleg annak fényében, hogy évek óta van cukormentes torta is, aminél mindenki számít a könnyebb állagra, igazán lehetne a másik kicsit testesebb.

Olyan érzésem van, mintha a torták csak azért állnának ennyi rétegből, mert egyszer valaki meghatározta, hogy legalább tizenötféle íz és textúra kell a süteménybe ahhoz, hogy nyerhessen. A 2012-es győztesek óta (abban az évben mindkettő zseniálisra sikerült) nekem csak a 2018-as Komáromi kisleány és a 2021-es Nimród nyerte el annyira a tetszésemet, hogy sima hétköznapokon is keressem a cukrászpultokban.

A cukormentes Nagyi kedvence nálam legyőzte a Huncut Szilva Herceget. Itt végre lehetett tudni, melyik rész a főszereplő: a pisztáciaropogós. A szuper állag mellett az édességét is eltalálták: a pisztácia saját természetes íze maradhatott előtérben. Málna ízt nem igazán éreztem benne, a málnavelő nekem kicsit mást jelent, mint amit ebben a tortában találtam (főleg mióta volt szerencsém a Málna The Pastry Shop-ból desszertet kóstolni).

A mascarponés mousse előtt viszont le a kalappal. Nagyon harmonikus ízvilágú, nem túlhabosított, igyekeztek a lehetőségekhez mérten tömörebb textúrát tartani, igazán jó keretet adott a süteménynek. Ebben a tortában a látvány, az állag és a fanyar ízek jóleső összhangot alkottak, de mivel a málna, a hibiszkusz és a csipkebogyó mindegyike kifejezetten savas ízvilág felé tolja a süteményt, ezért az érzékenyebb gyomrúaknak ezt sem merném ajánlani. Remélem, jövőre nem kell egyik savlekötőt gyártó gyógyszercéget sem felkérni szponzornak.

Konklúziónk: az ünnepi gasztroprogramok szíve a MÍU-ban dobogott, ott volt érdemes fogyasztani. Még ha nem is nyerte el minden tétel az osztatlan lelkesedésünket, érdemes volt kísérletezni és esélyt adni új ízeknek, mert itt minden az orrunk előtt készült, elképesztő minőségű ételekre lehetett bukkanni (lásd szarvaspörkölt), és az árak is jóval barátságosabbra sikerültek a Csárdafesztivállal összevetve.

Fotó: Magyar Cukrász Ipartestület, Gourmet Riporter