A sok kedvező Gourmet fesztiválos tapasztalat után kétszer jártunk két év alatt a soproni Erhardtban, ám mindkét alkalommal rendszerszintű hibákat fedeztünk fel, hűvös kiszolgálás mellett. Hiábavalók a vezetés jó elgondolásai, előremutató kreációi, ha a személyzet – úgy tűnik – nem fordít elég figyelmet a megvalósításra. Vérzett a szívünk, amikor távoztunk.

Az Erhardt étteremmel többször is találkoztunk az egymást követő Gourmet Fesztiválokon, minden alkalommal kellemes benyomást tettek ránk, szerettük az ételeiket, kedvességüket, közlékenységüket, kifejezetten Erhardt Zoltán tulajdonos, executive séf személyiségét, gondolatait.

Aztán tavaly – egy újabb kedvező fesztiválos élményt követően – hazatérőben Ausztriából úgy gondoltuk, megállunk egy ebéd menüre Sopronban. Vegyes érzésekkel távoztunk, de azt is mondhatnánk, csalódottak voltunk. Nem hittük el, hogy a Gourmet Fesztiválon, idegenben, mostoha körülmények között (kicsiny faházikóban, hol özönvízben, hol kánikulában, nélkülözve a megszokott eszközöket) olyan finom fogásokat kínáló étterem, hogy készíthetett jó esetben is közepes ételeket. Végül a menü számlájára írtuk a gyengébb teljesítményt, és úgy voltunk vele, bárkinek lehet egy rossz napja, ezért nem is írtunk róla.

Így amikor letámadtuk Sopront, alig vártuk, hogy újra eljussunk az Erhardtba, úgy voltunk vele, hogy a fesztiválokon megtapasztalt fineszes koncepciók, a becsületes tulajdonos-executive séf attitűdje garancia kell legyen egy kellemes estéhez. Az étlapot előre áttanulmányoztuk az interneten, ahol előremutató kreációkat találtunk, még az is felmerült, hogy többször is ellátogatunk majd.

Az étterem kerthelyisége maga az ideális étkezési környezet, nem is voltak sokan, éppen akkor kezdtek szállingózni az esti vendégek. Rendeltünk Újházy tyúkhúslevest, mert a hasonló levek a legtöbbször megmutatják egy hely erejét, gondosságát. A kis piros lábasban érkező fogás felcsigázott bennünket, ám kissé csalódnunk kellett. A zöldségeket, a húst, a tésztát kitűnő állagúra készítették, a lé azonban erőtlenre sikerült. Ami azért ritkán véletlen.

Másodiknak kacsát (comb és mell káposztás cvekedlivel) kértünk, a húst jól átsütve. Nem így érkezett: a mell nem volt teljesen átsütve, a hús pedig kissé sós is lett, míg a cvekedlin a kelleténél kicsit több volt az zsíradék. A hús állagára vonatkozó kérésünk figyelmen kívül hagyása két dolgot jelenthet: vagy nem jutott el az információ a szakácshoz, vagy így sikerült.

Utóbbit erősítheti, hogy a másik rendelés, a mangalica steak és pofahús zellerpürével, répa gratennel sem készült tökéletesre. A szűzpecsenye olyan keményre sült, hogy a kés – szó szerint – alig vitte. Hiába maradt omlós a pofa, vagy készült ízletesre a püré, mert csak mellékszereplők a tányéron a szűz mellett.

Nem szeretnénk találgatni, nem tudjuk, mi az oka, hogy hazai pályán gyengébben teljesít az étterem, mint „idegenben”, hiszen még azt sem állíthatjuk, hogy a sok rendelés nyomta a konyha vállát (egyébként ezen az áron a vendég joggal várhatná el, hogy a stresszt állja a csapat). Ezek után fel sem merült, hogy desszertet kérjünk, így hát ismét felemás érzésekkel álltunk fel az asztaltól. Mi sajnáltuk a legjobban, hogy nem csupa jót írhatunk az étteremről.