Vasárnap délelőtt olasz ételt támadt kedvünk ebédelni, utunkba a leghamarabb az Ape Regina esett. A Podmaniczky és a Jókai utca sarkán található vendéglő elsőre jó választásnak tűnt, másodjára nem, amikor viszont megkóstoltuk az ételeket, minden nyűgünk elmúlt. A krémes-füstös carbonara, a tenger gyümölcseivel telt rizottó és a fenséges tiramisu arra ösztökél, hogy jó szívvel ajánljam az éttermet.

Az Ape Regina a korábban itt működött Zorbas, görög vendéglő helyén igényesen felújítva fogadja a vendégeket. A helyiségek réz, arany és vajszínekben vibrálnak, fa és fém burkolatok váltakozva formálják izgalmassá a teret. Amely igen tág, az utcai terasz mellett bár, két nagy terem, saláta- és desszertbár, látványkonyha is található.

Bár a bejáratnál tolongó turisták gyűrűjéből hamar kiszabadít minket az egyik pincér, sokáig csupán ennyit tudunk a javukra írni. Az elnyűtt arcú személyzet mozdulatai, kérdései egyaránt mechanikusak. A rendelésnél még egy meghökkenő pillantást is kapunk, amikor csupán a literes acqua di casa-t, vagyis a ház vizet kérjük. Pedig szerintünk a vélhetően csapvízért (egy nyitott csatos üvegben érkezik a „ház vize”) nem szép dolog pénzt kérni, de fátylat rá. 

Mert ugyan a személyzet továbbra is hűvös és kimért marad (kevés mosoly csak akkor jut nekünk, amikor néhány dologról érdeklődünk és dicsérjük az ételeket), a fogások minden magyar vendéglátós gyermekbetegségért kárpótolnak bennünket. Ha már olasz étterem, úgy határozunk, három hagyományos étellel, egy spagettivel, egy rizottóval és a tiramisuval kísérletezünk. Carbonárát rendelünk, amely, mint kiderül, remek döntés. Szerencsére a sok helyen erőltetett tejszínnel nem találkozunk, helyette tojással és sajttal, ahogy elő van írva, igen.

A tészta helyben készült, amelyet al dentére főznek. Az ételbe nem a máshol megszokott, apró, gumis, bolti baconkocka, hanem pancetta került, amely enyhe füstölt ízt kölcsönöz a szénégetőné (carbonara) tésztának. A tojássárgájával elkevert parmezán krémes, illatos, a tányér szélére díszítésként szórt borsot talán el is lehetne hagyni. Mind minőségében, mind mennyiségében egyaránt hibátlan spagetti került az asztalunkra. A fogáshoz még kapunk kis tégelyben plusz parmezánt, és egy félméteres őrlőből frissen darált borsot is.

A rizottót tenger gyümölcseivel kérjük, s ugyan ez a két tányér közül a gyengébb, kevés kifogással élhetünk. Az egyik, hogy az étlapon az áll: „Rizottóink paradicsomos alappal is kérhetőek”, ennek ellenére kérdés nélkül érkezik a fogás paradicsomos alappal. A rizs a mi ízlésünknek picit kemény, igaz, az eredeti recept is al dentét ír elő, vagyis ezért a séf nem vehető elő. Kagyló, rák és tintahal viszont akad bőven a paradicsomos raguhoz hasonlító szószban/szósszal készült rizsszemek között. Szerencsére nincsenek szétfőve, minden hús kifogástalan állagú.

Végül tiramisut és kávét kérünk. A desszert egyikünk szerint kicsit édesre sikerült, ám abban konszenzusra jutunk, hogy a kávé domináns, a mascarpone ruganyos, a piskóta kellően átitatódott a feketével. A süteményt kiegészíti két ropogós lapocska, amely kávéból és cukorból készülhetett. Minden egyes falat élvezet.

Összegzésül megállapítjuk, hogy a kissé hűsre sikerült nyitány ellenére kellemes másfél órát töltünk el, megérte várni az ételekre. Teli hassal, jó érzéssel távozunk.