Szerencsére az utóbbi években nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is mind több olyan étterem nyílt, ahol komolyan veszik a szakmát, a vendéget. Villányban kis túlzással annyi jó helyet találhatnak a finom ételekre vágyók, mint egy megyeszékhelyen. Mi a Mandulában jártunk, ahová bármikor visszamennénk, még ha tapasztaltunk is apró furcsaságokat.

Villányi ismerőseinkkel beszélgetve arra voltunk kíváncsiak, a szerencsére egyre több jó vendéglő közül melyiket ajánlanák, s hogy provokatívak legyünk, mondják meg, tulajdonképpen, melyik a legjobb étterem. Úgy vélekedtek, igen nehéz volna különbséget tenni, nüanszok döntenek a vendéglátóhelyek között. Egyik beszélgetőpartnerünk egy markáns különbséget emelt ki, szerinte míg például a Sauska 48 igyekszik minél több helyi, környékbeli alapanyagot felhasználni, a Mandula étlapján sok tájidegen alapanyag is feltűnik.

Ebben a kérdésben nehéz igazságot tenni akkor, ha nem tudjuk, hogy a Mandula szimbiózisban működik egy szállodával. Márpedig a hotelvendégeknek éppenséggel kedvük támadhat mondjuk lazacot fogyasztani. Az már más kérdés, hogy mi véletlenül sem kérnénk egy idegen városban, országban olyan ételt, ami otthon is kapható. De el tudjuk fogadni, hogy vannak, akik a megszokások rabjai, és tulajdonképpen csak borozgatni jönnek, nem a helyi ízeket felfedezni.

Egyszer egy neves séffel a vidéki gasztronómiai kínálatról beszélgettünk, és a villányi Mandulával kapcsolatban úgy fogalmazott, eljárt az idő az effajta túlságosan belassult helyek felett. Mélyen tiszteljük a séfet, nem vitattuk állítását, de már akkor sem értettük, pontosan mire gondolhatott.

Hiszen hová kapkodjon egy étterem (meg úgy általában bárki) vidéken, még akkor is ha egy borvidék epicentrumában található? Szerintünk igenis szükség van olyan helyekre, ahol ellazulhat a vendég, nem kell befeszülve mindenhez jó képet vágnia, elengedheti magát, ha úgy tetszik lassíthat kicsit. Ráadásul mi nem is tapasztalunk a Mandulában túlzott lassúságot, de ide még visszatérünk.

Délidőben érkezünk a település központjában található Mandulába, hogy utánajárjunk a különböző állítások valóságtartalmának. Belépve az étterembe azonnal egyértelművé válik, hogy a Mandula olyan hely, ahová bármikor beülnénk, akár csak egy teára is, térelosztása ideális, kissé aszimmetrikus, ami külön bájt kölcsönöz az étteremnek. Harmonikus a légkör, kellemes hangerővel igényes zene szól, amikor ebédelni érkezünk, éppen az egyik kedvencünk, Jamiroqai dalai követik egymást.

Körben melegséget árasztó téglafal, előtte faasztalok, barna bőrszékek, a kiegészítő szín almazöld. A kereszt alaprajzú étterem egyik oldalán kerthelyiség is csatlakozik az épülethez. Megakad a szemünk egy jópofa installáción, a plafonra függesztett pohársoron, ami lányegében egy dizájnos „csillár”. A terem végében pedig egy kandalló található, ami ugye non plus ultra, már ami a szívek melengetését illeti.

A pincérek kedvesek és segítőkészek, egységes egyenruhában szolgálnak fel. Míg a levesre várunk, körözöttel érkezik egyikük, továbbá házi jellegű kenyérrel és: egy kémcsőben szőlőmagolajjal. Ez utóbbi egyszerűen frenetikus, kiöntjük a tányérra, belemártjuk a kenyeret, s úgy tűnik, mintha egy csettintésre egy borospincébe kerülnénk, ahol kitűnő borok illatai járnak tündértáncot. Emellett persze az olaj ízre is finom.

A kacsaleves jó illatú, aromás, testes, forró, ami egy húsleves esetében alap, de a hidegben különösen szívet, lelket ápoló. A tányér közepén cérnatészta bújik meg kockára vágott sárgarépával, fehérrépával. Ugyanakkor a zöldség majdhogynem kemény, amit még akkor is kissé túlzásnak érzünk, ha ez egy koncepció.

Érdeklődve várjuk a második fogást, vajon hogy passzol majd egymáshoz a füstölt bab és a csirke. Meglepően jól, amit előzetesen nem is gondoltunk volna. A csirke vajpuha, vélhetően sous-vidált, a bőre ízletesre pirított. A bab kellemesen füstös, hozzá tejfölhab szolgál díszítésként. Ízletes, tartalmas fogás, ám mintha valami hiányozna még a tányéról, valami olyan rafinéria, mint a kémcsőben felszolgált fenséges olaj.