Tapasozni jó, sőt, nagyon jó. Mert nincs is annál szívmelengetőbb, amikor a barátok összegyűlnek, sör vagy bor mellett beszélgetnek, mellé hol ezt, hol azt csipegetnek. Vagy éppen rendelnek olyan fogásokat, amelyek többet is jelentenek a csipegetésnél. Rohan az idő, szól a spanyol zene, s mindenki jól érzi magát. Egy tapasos este nemcsak arra jó alkalom, hogy a hagyományos, olykor rusztikus falatokkal csillapítsuk az éhségünket, hanem arra is, hogy közben megismerkedhessünk a világhírű spanyol konyhával.

A tapas közelgő világnapjáról és a hozzá kapcsolódó tapas-napokról, akciókról ITT írtunk bővebben, úgy gondoltuk azonban, mégiscsak jobb, ha személyes benyomásokat is szerzünk az ibériai hangulatról, ízekről, s szívunk magunkba egy kis spanyol (gasztro)kultúrát. Két helyre látogattunk el, szerencsére egyikben sem kellett csalódnunk.

Előbb a Kálvin téri Pata Negrába (Fekete Láb) látogatunk. Talán a nyár és a turistaszezon, talán a tapas-napok miatt, de az igen nagy teraszon nem jut hely késő délután (aki tehát szereti a városi lüktetést, érdemes asztalt foglalnia), bent azonban több szabad asztalt is találunk. A hangszóróból nem tolakodó tuc-tuc, hanem egy spanyol rádióadó dalai szólnak. A több száz éves épületben az ablakkeretek szintjéig fehér a vakolat, fölötte viszont látni az ódon tégla boltíveket. A falon körben bikaviadalok, győztes torreádorok, bősz bikák képei, utalva a hely nevére.

Az étlap gazdag, nehezen tudunk választani, ám segítségünkre siet a kedves személyzet. Végül úgy döntünk, nem maradhat ki a katalán kenyér, amely önmagában és a többi fogás kísérőjeként egyaránt kitűnő. De erről majd később. A paradicsomos, olivás, pirított kenyérfalatok jól megágyaznak a ránk váró további finomságoknak. Az ételek gyorsan érkeznek, alig kell várnunk. A patatas bravas lényegében sült krumpli két féle szósszal, aiolival (fokhagymás, fehérboros) és a csípősebb, paradicsomos salsa bravával. S már ott is illatozik az asztalon a chorizo al vino tinto, vagyis vörösborban párolt chorizo kolbász, amelynek szósza enyhén csípős. A kolbász nincs túlsütve, s nem is nyers; a kenyérrel és a burgonyával gondosan felitatjuk a szaftot.

Végül egy igazi különlegességnek szavazunk bizalmat, a hangzatos nevű rabo de toro deshuesado con salsa de foie, azaz bikafaroknak kacsamáj mártással. Andalúziában szerencsém volt megkóstolni a hagyományos rabo de torot, amely lényegében a bika farkából készült, cupákos egytálétel burgonyával. Kedves emlékeket őrzök a cordobai Mezquita melletti vendéglőben elköltött fogásról, ám ez esetben teljesen másról van szó, amelyre a spanyolul tudók már rájöhettek. A deshuesado ugyanis spanyolul csontozottat jelent. A megfőtt bikafarok húsos részéről eltávolítják a csontot, majd, mint egy nagy hamburgerpogácsát, egyben megsütik. Köré kerül a szárnyasmájból készült püré. Külön-külön is kitűnő volna, egyben fenséges.

Természetesen a fogásokhoz vétek lenne nem spanyol sört inni, mi is San Miguellel öblögetjük a finom falatokat. A pincértől közben azt is megtudjuk, hogy sok spanyol turista keresi föl az éttermet, akik a kötelező „magyarosch” körök után gyorsan visszatérnek a megszokott otthoni ízekhez. Azok pedig, akik itt élnek, dolgoznak, úgyszólván törzsvendégek.

Másnap baráti társasággal célozzuk meg a Bontxo, baszk éttermet, amely egy csöndes kis vendéglő a Falk Miksa utca elején. A bisztrót két testvér viszi, akik Baszkföldön, a mai gasztronómia tulajdonképpeni Mekkájában dolgoztak korábban. Az ott elsajátított recepteket igyekeznek átültetni a magyar valóságba. Ez utóbbiról annyit: az elhasználódott étlapokat talán érdemes volna lecserélni. De ezen az estén ez az egyetlen, amin megütközünk, minden más igencsak kedvünkre való.

Vacsoraidőben érkezünk, így az utcán itt is foglalt a pár asztalka, de nem is baj, bent több a hely. Spanyol sört kérünk, ezúttal a kissé édeskés Estrella Dammot, s kipróbáljuk a sörkoktélt is. A lime-val, sóval, worchester és tabasco szósszal kínált koktél elsősorban a nem hagyományos ízek kedvelőinek lesz favoritja. Érdemes megkóstolni. Az étlap igazodik a hely méretéhez, lényegesen kevesebb tételből válogathatunk, de ez egyáltalán nem baj, Gondolom, a konyha nem szeretné túlvállalni magát, másrészt a Bontxo ételapja ugyanúgy elégséges ahhoz, hogy megismerjük a tapasok világát, mint egy nagyobb étteremél. Nem utolsósorban pedig van táblás ajánlat is, számos tenger gyümölcsei fogással. 

Igazi csipegetéssel indítunk, rendelünk olívabogyó válogatást és vegyes ízelítőt ibériai fogásokból. A tálon serrano és különböző kolbászok, szárított sertésszűz érkezik, mellé bagettszeletek. Majd gazpachot kérünk rákkal. A hidegen készült, pürésített paradicsomleves szerencsére teljesen eltér a máshol tapasztalt agyonhagymázott ízektől. Maradunk a tenger gyümölcsinél, mert az est folyamán végig rendkívül kedves és informatív pincérnő felhívja a figyelmünket a napi ajánlatra, ahol panírozot királyrákot találunk rukkolával és egy különleges, kicsit sós, kicsit csípős szósszal. Ennél maradunk, és milyen jól tesszük. A rákszeletek nagyok, a fogás friss, roppanós, ízletes. Mellé érkezik még apró sült zöldpaprika is, amit egyszer mindenkinek ki kell próbálnia. Nem csíp, inkább édes, mégis pikáns, különleges, teljesen eltérő az itthon megszokottól.

Rendelünk még kecskesajtot (amely, mint megtudjuk, tulajdonképpen francia), ám krémes, nem tolakodóan markáns. A sajt pirított kenyéren érkezik, amelyen fekete olívából készült krémmel kennek meg, s arra kerül a sajt. A burgosi véres hurkát, a morcillat sem hagynánk ki semmi pénzért, amely csupán annyiban hajaz magyar rokonára, hogy szintén hurkaalakú. Tölteléke krémes, kevesebb benne rizs is, ami jót tesz a fogásnak. A remek hangulatú este éppen rávilágított: a barátságok ápolására, könnyed sörözésre, borozásra, falatozásra nincs kitűnőbb hely egy tapas bárnál.