A Múzeumok Őszi Fesztiválja keretében Új világ, új növények – Hogyan hatottak a földrajzi felfedezések Európa növényvilágára? címmel rendezett ismeretterjesztő eseményt az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Adattár. Sok érdekesség mellett megtudhattuk, hogyan, mikor és milyen növények magjai „utazták át” az Atlanti-óceánt, az európai fölbe kerülve milyen változást okoztak az öreg kontinensen, a táplálkozásban és a gasztronómiában.

A 15–16. századi földrajzi felfedezések kétségtelenül az egyik legnagyobb változást hozták Európa életében, amely a tudományos és a szellemi élet területén is megmutatkozott. Az amerikai kontinensről hazatérő felfedező hajók rakományai között érkeztek meg Európába az első újvilági növénymagok is, melyek átformálták Európa kertjeit, növényvilágát, kultúráját, orvostudományát és gasztronómiáját. Két eltérő kultúra és természet találkozott egymással, az új „jövevények” pedig a botanika reneszánszába csöppentek az európai kontinensen.A 16. század folyamán jöttek létre az első botanikus kertek Európában, amelyek az egyetemi orvosképzés és a materia medica kiegészítéseként szolgáltak. 1533-ban alakult meg az első botanikai tanszék a padovai egyetemen, 1543-ban pedig kialakították az első botanikus kertet Pisában, majd 1545-ben Padovában.

Számos újvilági növénymag ezekben a kertekben került először európai földbe, többek között az első paradicsommagok is a pisai botanikus kertben leltek új otthonra. Az a kulturális-tudományos közeg tehát, amelybe az új növények megérkeztek Európába, igencsak kedvezett fogadtatásuknak. A természettudomány és a botanika felvirágozásának köszönhetően a 16. századi orvosok és botanikusok új gyógynövénykönyvei pedig segítették és nagyban hozzájárultak a növények gyors elterjedéséhez és megismeréséhez Európa-szerte.

Padova

A 16. századi orvos-botanikusok a reneszánsz szellemének megfelelően az ókori latin-görög orvosi szerzők műveihez fordultak, új fordításokat és kommentárokat készítettek hozzájuk, a korszak tudását is beépítve az új kiadásokba. A legtöbb európai gyógynövénykönyv az első században élt Pedaniosz Dioszkoridész (40 k.– 90 k.) görög orvos herbáriumához nyúlt vissza forrásként, amely az ókori római-görög világban ismert növényeket gyűjtötte össze és írta le.
A 15. század második felében megjelent könyvnyomtatás, amely a következő évszázad elejére terjedt el igazán Európában, szintén jelentős mértékben hozzájárult az új növényekkel kapcsolatos ismeretek gyors terjedéséhez, hiszen meggyorsította a könyvkészítés folyamatát, emellett pedig megkönnyítette a példányok sokszorosítását és értékesítését, így a legújabb gyógynövénykönyvek nagyobb példányszámban és több kiadásban kerülhettek a tudományos, érdeklődő közönség elé.

Petrus Andreas Matthiolus sienai születésű orvos herbáriumának 1586-os kiadásának címlapja. Matthiolus illusztrált Dioszkoridész-fordítása és kommentárja először 1544-ben jelent meg olasz nyelven Velencében, műve pedig akkora népszerűségre tett szert, hogy szinte 5 évente jelent meg nyomtatott, új kiadása olasz, latin, cseh és német nyelven. (MNM KK SOMKA, Régi Könyvgyűjtemény. Fotó: Blahák Eszter)

Az európaiak az új növényekhez való hozzáállása ugyanakkor kettősnek mondható: egyrészt csodálkozással fordultak az egzotikus és sokszor szokatlan formájú jövevényekhez, és az új orvosi csodaszer megtalálásában reménykedtek, másrészt bizalmatlanság is jellemezte őket, hiszen az új mindig gyanús. A kor tudományos, szellemi tendenciájának megfelelően az ismeretlen növényeket az ókori művek alapján próbálták megérteni, hasonlóságot és analógiát keresve a régi szövegekben leírt növények között.

Mindez az Újvilágból érkező növények névadási gyakorlatán jól végigkövethető: az európai orvosok, botanikusok az ismeretlen, még európai névvel nem rendelkező növények elnevezéseinél sok estben a „mór, török, indiai” jelzőt használták, ezzel utalva a növény távoli eredetére, származási helyére. A legtöbb új növény több, eltérő névvel jelent meg a különböző 16–17. századi herbáriumokban. (A növénynevek csak a 18. század folyamán rendeződnek igazán a svéd Carl von Linné növényosztályozási rendszerének köszönhetően.)

Sevilla 1531–1588 k.

Az amerikai kontinensre induló felfedező hajók spanyol és portugál területekről, főként Sevilla kikötőjéből futottak ki, ami meghatározóvá vált az új növények európai életében is: a hajókkal érkező információk és növénymagok első megfigyelői és leírói ezért spanyol orvosok voltak.

Gonzalo Fernández de Oviedo y Valdés (1478–1557) spanyol orvosnak köszönhető az első olyan természetrajzi könyv 1526-ból, amelyet egy olyan ember írt, aki maga is járt az Újvilágban, tehát elsőkézből származó forrásokkal szolgált. 1535-ben megjelent spanyol nyelvű könyvében (Historia general de las Indas) kapott helyet számos amerikai növény első európai nyomtatott illusztrációja.

Nicolás Monardes (1493–1588) spanyol orvos Sevillában szerezte orvosi diplomáját 1547-ben, majd a városban maradva az újonnan érkező növényeket elültette, és tanulmányozta a saját kertjében. Az új növényeket leíró művének első kiadása 1565-ben jelent meg spanyol, majd 1574-ben latin nyelven, számos növény első leírását neki köszönhetjük.

Állítólag Monardes fia az amerikai kontinensre költözött, ahol apjának növénymagokat gyűjtött, melyeket aztán hajón Sevillába küldött apjának, kiegészítve a rájuk vonatkozó leírásokkal, információkkal, melyeket a helyiektől próbált megtudni. Monardes tehát maga sosem járt az Újvilágban, ugyanakkor igyekezett a legjobb forrásból értesülni, illetve a növényeket saját szemével, kertjében megfigyelni.

A földrajzi felfedezések spanyol-portugál előnye azzal is járt, hogy az új növények elsőként ezeken a területeken, leginkább a spanyol városokban jelentek meg, majd innen terjedtek el Európában.

A 16. századi gyógynövénykönyvekben végigkövethető egy-egy új növény (hírének) európai útja: az orvosok és botanikusok folyamatosan dolgozták be műveikbe és azok új kiadásaiba az új információt és tudást a növények megérkezését követően.

A napraforgó Észak-Amerika nyugati részén őshonos, de a mai Mexikó területéről terjedt el Európa-szerte az amerikai kontinens felfedezését követően néhány évvel. A maja indiánok és őslakosok a növény magjait előszeretettel fogyasztották mindennapi ételként, de a napraforgó egyéb részét orvosi célokra és vallási szertartásokon is alkalmazták. Napraforgóval kezelték a kígyómarást és a mellkasi fájdalmat, a növényből nyert olajjal ápolták bőrüket és hajukat, a virág sziromleveleiből készített főzetet pedig afrodiziákumként használták a házasélet serkentésére, utóbbit később az európai botanikus-orvosok is előszeretettel ajánlották. A magokból préselt olaj számos festék alapjául szolgált, melyekkel az indiánok arcukat és testüket festették be.

Napraforgó és dohány felajánlása. (Florentine Codex, 1577, IX. könyv, 29v.) A Firenzében őrzött, a XVI. századi Mexikót leíró kéziratot Bernardino de Sahagún ferences szerzetes készítette néhány nahua segítségével 1577-ben. A spanyol és navatl nyelvű szövegek mellett közel 2500 kézzel festett illusztrációt tartalmaz a kötet. (A kép forrása: https://florentinecodex.getty.edu)

Az első napraforgómagok spanyol hódítókkal érkeztek Európába a 16. század első felében, a növény első európai illusztrációja pedig Rembert Dodoens (1517–1585) flamand orvos és botanikus 1568-ban kiadott gyógynövénykönyvében található. Dodoens a Chrysanthemum Peruvianum („perui krizantém”) latin megnevezést adta az új növénynek, annak származási helyeként Perut jelölve meg.

A „perui” jelző itt inkább csak arra vonatkozott, hogy a növény az amerikai kontinens valamelyik részéről érkezett Európába. Dodoens leírását követően a napraforgó az európai gyógynövénykönyvek állandó szereplőjévé vált, amelyekben számos illusztráció formájában és többféle névváltozat alatt jelent meg.

Napraforgó ábrázolása Rembert Dodoens gyógynövénykönyvéből (Florum et coronariarum (...) herbarum historia. Antverpiae, Christophori Plantini, 1569. (Kép forrása: Biblioteca dell’Orto Botanico di Padova. Internet Archive, https://archive.org/details/Florum-et-coronariarum-odoratarumque-nonnullarum-herbarum-historia-Remberto-Dodo-PHAIDRA_o_358242/page/n309/mode/1up)

A növény szokatlanul nagy, különleges virágai hamar szenzációt keltettek az európaiak körében, az új „jövevény” azonban sokáig csak dísznövényként jelent meg az európai elit kertjeiben esztétikai vonzerejének köszönhetően. Elsőként állítólag egy madridi kertet díszített. Azt, hogy a napraforgó az európaiakat legelsősorban különleges szépségével hódította meg, jól szemlélteti Basilius Besler Hortus Eystettensis című, 1613-ban kiadott herbáriumának életnagyságú napraforgó-ábrázolása. Bessler már Flos Solis maior névvel illeti a növényt, amely annyit jelent: „a nap igen nagy virága.”Magyarországon a 17. században terjedt el a növény, élelmiszerként és kereskedelmi használata pedig a 19. századtól nőtt meg jelentősen, miután Oroszország területén is megjelent az új növény. Az orosz ortodox egyház nagyon szigorúan szabályozta a böjt alatt fogyasztható ételek körét, a hús mellett több olajjal készített étel is tiltólistán szerepelt. Azonban a még szinte ismeretlennek számító napraforgó és a magjaiból nyert olaj nem esett a korlátozások alá, így hamar népszerűvé vált élelmiszeripari használata az orosz földön. Ezt követően a napraforgó Oroszországból Európán keresztül ismét visszakerült az amerikai kontinensre immáron „orosz mamut” (Mammoth Russian) néven.

A magokból nyert olaj étkezési, kozmetikai és ipari célokra használatos, de mai ismereteink szerint görcs- és nyálkaoldó gyógyhatással is rendelkezik a növény. A virág forrázatát magas vérnyomás ellen és idegcsillapítóként használják, továbbá lázcsillapító hatása is ismert.

Flos Solis Peruvianus („a nap Peruból származó virága”) In: Petrus Andreas Matthiolus: Kreutterbuch. Franckfurt am Mayn, 1586. (Kép forrása: MNM KK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Adattár, Régi Könyvgyűjtemény. Fotó: Blahák Eszter)

A helianthus annuus latin tudományos elnevezés mögött – amely a heliosz (nap) és az anthosz (virág) jelentésű görög szavakból áll – egy görög mítosz rejtőzik: Clytie vízinimfa Héliosz napisten iránti viszonzatlan szerelme miatt minden egyes nap az istenség útját követte tekintetével mindig arra fordulva, amerre a napisten éppen az égen járt szekerével. Mígnem a szerelmi bánat fájdalma miatt növénnyé, napraforgóvá változott. Az ókor természetrajzírói a nap járását követő növényeket heliotropiumnak, azaz „napraforgónak” hívták, innen ered a későbbi magyar elnevezés is.

Címkép: Flos Solis maior. In: Basilius Besler: Hortus Eystettensis. Neurenberg, 1613. (Kép forrása: Teylers Museum. http://beeld.teylersmuseum.nl/Digital_Library/Emags/149b_439-2/pubData/source/images/zoompages/zoompage86.jpg