Míg korábban a negyvenes korosztály látogatta inkább az éjszakai bárokat, manapság egyre fiatalabbak keresik fel az élőzenés helyeket – vélekedik Fűzy Gábor bárzongorista, aki hatvan éve zenél a közönségnek. A mai tinik fejből tudják a hetvenes, nyolcvanas évek nagy slágereit, és közösségi élményt jelent számukra az együtténeklés. Az elnyűhetetlen zongorista megosztotta velünk azt is, miért jó, ha egy étteremben vagy bárban élő zene szól, és sorozatunk utolsó részében még egy játékra is rávettük.

– Emlékszik még, melyik dalt játszotta először közönség előtt?

– Pontosan már nem, csak arra, hogy egy örökzöld lehetett az első munkahelyemen, ahová az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) közvetített ki 1964-ben. A gebines presszó Budakalászon működött, a Lenfonó és a Téglagyár HÉV-megállók között. Nyeretlen kétéves voltam, azt hittem, a kötelező tananyagot, az úgynevezett örökzöldeket kell játszanom. Ott is Gershwinnel és hasonlókkal próbálkoztam, mint a Summertime, a Man I Love, a Somebody Loves Me, az All of Me vagy az Over the Rainbow. De gyorsan megtanultam: nem erre a repertoárra van szükség.

– Hogyhogy?

– Teljesen mást igényelt a közönség. Egy átlagember, aki nem rendelkezik zenei képzettséggel, nem ilyen dalokat kedvel, hanem olyan slágereket, amelyek szórakoztatják az embereket.– Mire gondoljunk?

– Hétre ma várom a Nemzetinél, Legyen a Horváth-kertben, Budán! Ezeket a dalokat még ma is igénylik az emberek, a retro őrület miatt. A hallgatóság szeret „visszarepülni” a múltba.

– Tulajdonképpen hogyan került a szórakoztatóiparba?

– Szerettem zongorázni, és kerestünk valakit, aki beajánl az OSZK-ba egy tanárhoz. Egy félreértés miatt az illető azt hitte, vizsgázni szeretnék. Amikor látta, hogy erről szó sincs, azt mondta: „Fiam, maga nem tud semmit!” Nem esett jól, de igaza volt, nem ismertem az ott elvárt örökzöld dalokat.– Érdekes ez a kettősség: az engedélyt adó helyen éppen arra volt igény, amire a presszóban egyáltalán nem. Ma melyik stílus iránt mutatkozik nagyobb kereslet?

– Sajnos a mulatós az uralkodó. Az egész világra jellemző, hogy nem az értékes jelenti az értéket, hanem az értéktelen. A szintetizátorokkal egy teljes zenekar lemodellezhető, nem is nagyon kell tudni zenélni, a program minden szólamot lejátszik. Ez egy nagyon könnyű út ahhoz, hogy valaki élvezhetőt nyújtson a közönségnek, miközben valójában nem csinál semmit, vagy nem sokat. Nem azt állítom, hogy mindenki így zenél, és azt sem, hogy baj a gépek létezése. Sőt, fontos a technikai fejlődés és ahhoz is igazodni kell, de hogy valaki úgy csinál, mintha tudna zongorázni, miközben nem tud, azt nem tartom helyesnek.

– Gondolom, akik ide, a Piros Pezsgőbe járnak, nem erre vágynak?

– Remélem, hogy nem, ritkán kérnek mulatóst, ha mégis, igyekszem kikerülni. Ha semmiképp nem lehet, akkor beadom a derekam, de igyekszem úgy csinálni, hogy ne lássák, mennyire nem kedvelem ezt a műfajt. A törzsvendégeim ismernek, nem is kérnek ilyen dalokat.– Figyeli a rezdüléseiket?

– Persze, nagyon. Ugyanolyan alkalmazottja vagyok az éjszakának, mint a felszolgálók, csak én nem italt viszek az asztalokhoz, hanem zenét szolgáltatok a vendégnek. Az a dolgom, hogy igyekezzek a pillanatnyi hangulatához alkalmazkodva, az igényeit figyelembe véve kielégíteni az elvárásait. Szórakoztassam, de ne bűvésztrükkökkel. Megpróbálok ráhangolódni a lelkiállapotára, és annak megfelelően megtalálni a kedvenceit.

– Mennyire nehéz a feladat?

– Az évek rutinja, a tapasztalat sokat jelent. Aki azt akarja, hogy legyen saját közönsége, és holnap vagy egy hónap múlva is felkeressék, esetleg hozzanak magukkal másokat is, annak alázatosnak kell lennie, érezze a vendég, hogy tökéletesen figyelek az igényeire. Rezonáljak arra, ha valaki egyedül van, vagy egy hölggyel tölt időt, vagy a feleségével érkezik, esetleg nem a feleségével. Emlékeznem kell arra is, mit kért a vendég legutóbb, mit szeret.– Ezek a törzsvendégek, de mi történik, ha egy új arc érkezik a bárba?

– Őket „körbe kell táncolni”! Megpróbálok a személyiségéből következtetéseket levonni, milyen dalokat kedvelhet.

– Olyan ez, mintha pszichológushoz menne az ember. Bárpszichológushoz.

– Általában a bárzenészek rendelkeznek az ehhez szükséges röntgenszemmel.

– Milyen százalékban ismeri ki az embereket?

– Úgy hetvenre saccolnám.– Ez az érték még egy pszichológusnál is igen magasnak számít. Akadt olyan eset, amikor egy vendégről jobbat vagy rosszabbat feltételezett, és később felül kellett bírálnia önmagát?

– Sok esetben megtörtént. Előfordult, hogy úgy véltem valakiről, két szót sem érdemes vesztegetni rá, majd kiderült, hogy egy nagyon értelmes emberről van szó. Nehezíti a dolgunkat, hogy az éjszaka melyik szakaszában találkozunk valakivel. Sokakkal előfordult már, hogy egy picit többet ivott a kelleténél, olyankor mást sugárzott magáról, mint amilyen a valós személyisége. Ezt is figyelembe kell venni. Folyamatosan be kell építeni magamba a tapasztalataimat. Az egyik nagyon fontos például, hogy az éjszakában tett ígéretnek nappal nincs foganatja! Ha a vendég felfokozott állapotban úgy érzi, hogy eltalálom a hangulatát, akkor azt feltételezi rólam, hogy hatalmas tudású művész vagyok. De én nem hihetem ezt magamról, mert ha elhiszem, öntelt barom leszek.

– Felkérhetem egy játékra? Egy ipse vagyok, aki este tízkor egyedül beül a bárba. Mivel próbálna meg szórakoztatni?

– Első blikkre könyvelőnek néztem (volna), de tudtam, hogy újságíró. Ha maradunk a könyvelő vonalon, szerintem tetszene önnek például a Száll a perc, amikor átölellek, aztán esetleg a Piros pezsgő, rózsaszín mámor. Ha nem válna be, próbálkoznék a saját kedvenceimmel, például az Ez minden idők legforróbb szerelmével, vagy Máté Pétertől az Ott állsz az út végénnel.– Tetszene mind.

– Amikor érzem, hogy valamelyik dalra reagál, mosolyog, felveszi velem a szemkontaktust, akkor abból a stílusból többet is játszom egymás után.

– Adott már színházteremben is koncertet. Mennyiben különbözik a bárzene a színpaditól.

– Nagyon, ezért is ágáltam sokáig a koncert ellen. Igazán jól a bárban érzem magam. A színpad teljesen más műfaj, zenekar is kísér, tagjai professzionális muzsikusok, akik „takkra” játszanak, nekik nem fér bele az improvizáció. Gyakran „úsztatom” a dalokat, azaz megmaradok a tempóban (főleg ha még táncolnak is a zenére), de élve az alkotói szabadsággal, szeretem értelmezni a szöveget, átadni, hogy értsék, miről énekelek.

– Mi az igazán vonzó a bárzenében?

– Szeretem az embereket, szeretem a zenét és szeretem a zenével kiszolgálni az embereket, illetve szeretem a hatást is, amit elérek a dalokkal. Nagyon jó érezni a kezemben az erőt, hogy tudok hatni valakire. Igaz, ebből korábbi kapcsolataimban néha konfliktusom származott.– Beavat?

– Előfordult, hogy az aktuális kedvesem azzal vádolt, hogy „annak a nőnek énekeltél”. Azt válaszoltam, igen, neki, és a többi ötvennek, mert nekem az a fontos, hogy ha énekelek, azt higgyék a vendégek, a dal csak nekik szól. Ha veszek tíz deka parizert, azt nekem adja az eladó, de ha a bárban akarok valakinek játszani, úgy kell tennem, mintha a „tíz deka parizert” csak neki adnám, noha mindenkinek szól. Ha hatni akarok valakire, csak így lehet.

– A jó bárzenésznek milyen elengedhetetlen tulajdonságokkal kell még rendelkeznie?

– Tudnia kell idomulni a vendéghez, átvenni a hangulatát, érezni a pillanatnyi állapotát. Ha fel tudja térképzeni, akkor gyógykezelni tud.

– Milyen érzés, ha sikerül?

– Amikor hatni tudok, az nagyon jó, az igazán feldob.– Játszott külföldön is, van különbség a hazai és más nemzetek közönsége között?

– Finnországban voltunk először, trióban. Azt hittük, tudjuk, mire számíthatunk. Nem tudtuk. Minden hónapban más városban játszottunk, és rá kellett jönnünk, hogy vidéken az emberek nem annyira naprakészek az aktuális világslágereket illetően, és nem is azokat akarták hallgatni. Meglepő módon a vidéki finnek nagyon szerették a tangót, e stílusból kellett a legtöbbet előadnunk. A lényeg azonban ugyanaz volt: ne magának játsszon az ember, hanem a hallgatóságnak, a vendéget kell kiszolgálni.

– Ez jó hozzáállás.

– Ez lenne a normális. Általában a meg nem értett zsenik – amilyen én is lehettem volna, ha a saját kezem csókolgatom – keresztje, hogy úgy játszanak, amihez nehéz kapcsolódni, magukba fordulnak, fel sem néznek játék közben.

– Melyik színpadon érezte magát leginkább otthonosan?

– Az Aranykéz utcai Pipacs Bárban, ami már a második világháború előtt is működött, és még 1956-os forradalom alatt sem zárt be – persze, ezt én is csak hallomásból tudom, hiszen 1944-ben születtem. Az egy igazi lokál volt 1976-ban, amikor oda kerültem. Előtte már éveket játszottam a Búsuló juhászban, ahová igen heterogén közönség járt, az ott szerzett tapasztalat felkészített a Pipacsra. Cseke László doboskollégával dolgoztunk, ami kiemelt üzlete volt a Pannonia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnak, jó minőségű nyugati italokkal, csinos fiatal lányokkal. A vendégek közt minden éjjel feltűntek az akkori sztárok. Minden előfordulhatott, és minden elő is fordult. Huszonhat éven át dolgoztam ott.– Mit gondol arról, hogy a bárzenész szakma mára szinte teljesen eltűnt?

– Valaha csak a nagykörúton volt legalább kétszáz hely, ahol esténként szólt a zene... Ezért jelentett nagy örömöt, amikor megalakult a Magyar Bárzongoristák Egyesülete. Elnöke, Nyári Gyula zongoraművész nagyon agilis ember. Boldoggá tesz, hogy foglalkozik a szakmával, életben tartja, terelgeti a zenész fiatalokat.

– A kezdeményezés valóban nagyon szép és hasznos, de mennyit ér, ha nincs igény a vendéglátós szakma részéről a bárzenére?

– Előbb vagy utóbb rájönnek, hogy a gépzene nem elég, mert soha nem tud versenytársa lenni az élő muzsikának. A varázs, ami a zenészből árad, ahogy képes személyre hatni, teljesen más, mint a gépzene. A kilencvenes években béreltem egy kis helyiséget az egyik rózsadombi szállodában, az lett a Kis Pipacs. Egy alkalommal ennek a helyiségnek a tulajdonosa szólt, hogy kiadná nekem bárt (a jelenlegi Piros Pezsgő Piano Bar – a szerk.), hiába írta ki ugyanis, hogy piano bár, nem látogatták a vendégek. Vagyis: szükséges a személyiség, az egyéni kisugárzás. Szerencsére most ismét megnőtt az igény az élő zene iránt, ami fontos a műfaj fennmaradása szempontjából.– Kik látogatnak egy bárt 2024-ben?

– Nagyon sokat változott a közönség összetétele, manapság rengeteg a húsz év körüli vendég, számtalan dalt ismernek, olyanokat is, hogy alig hiszem. Sokan nem Budapesten nőttek fel, gondolom, nagy- vagy dédszüleiktől hallhatták a régi dalokat. Énekelnek velem együtt.

– Akkor ugorjunk vissza az időben: a Pipacsot milyen korosztály látogatta?

– Inkább a negyvenesektől felfelé, nem is tudták volna megengedni a fiatalok azt az árszínvonalat, ami a Pipacsot jellemezte. Ma más a helyzet. A mai fiatalokat abszolút meg lehet fogni Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Szécsi Pál slágereivel. El nem múló szeretettel viszonyulnak e dalok iránt. Van vendégmikrofonom is, amit odaadom annak, aki énekelni szeretne.

– Élő karaoke?

– Pontosan, nagyon szeretik a fiatalok, ahogy az együtténeklést is, ami közösségi élményt nyújt számukra. Esténként rendszerint telt házzal működünk, még a bárpult mellett is állnak az emberek. A törzsvendégek minden héten benéznek.– Mennyit tesz hozzá a forgalomhoz a bárzene?

– Van egy régi rossz vendéglátós beidegződés: ha megy az üzlet, jó a kávé, ha nem megy a bolt, rossz a zene. Ez persze nem igaz. Akik zenészt alkalmaznak, tisztában vannak a költségeivel, de a vendégnek annyival többet nyújt a zenés hely, hogy bőségesen visszahozza a befektetést. Ha a vendéglátós azt akarja, hogy folyamatosan legyen érdeklődés az üzlete iránt, zenészt alkalmaz. Jól főzni már sok helyen tudnak.

– Hogy bírja még az állandó éjszakázást közel 80 évesen is?

– Egészségesen kell élni, ha valaki sokáig a pályán szeretne maradni, nem engedhet a csábításoknak, amelyeknek ki van teve. Nem ihat, nem drogozhat. Valaha dohányoztam, de egyszer igyekeztem előre gondolkodni, hogy ne az intenzíven jusson eszembe, miért nem cselekedtem másképp. Akkor letetettem a cigit.

– Mire a legbüszkébb a pályán?

– Van egy szerzeményem, a Tréfli, vagy ahogyan még ismerhetik, a Libamáj, amit a covid alatti internetes muzsikálásaim során is eljátszottam. A dal olyan népszerű lett, hogy ma már a vendéglátós cigányzenekarok is játsszák. Sőt, nemrégiben a 20 éves Klezmerész zenekar jubileumi koncertjén is felcsendült, és egy hazánkban élő olasz fiatalember, Giuliano Foresta gitárestjein is elhangzott. (Vége)