Ünnepre készültünk, meg akartuk adni a módját. Mivel igen kedveljük az olasz konyhát, a Dohány utcai Fasuto’s Osteriára esett a választásunk. Nem bántuk meg: az étterem eszményi helyszín meghitt, romantikus vacsorákhoz. Persze nemcsak a vendéglő hangulatáért érdemes betérni Fausto di Vorához, mert a konyha is kitűnő, az étkészlet pedig úgy ragyog, hogy alig hittünk a szemünknek.

A Fausto’s Osteriát (szó szerinti fordításban: ivó) ugyanazon a helyen keresse az ínyenc, ahol a Fausto’s Ristorantét, lévén a kettő egy helyiségben üzemel. A Zsinagógával szemközti étterem enteriőrje megkapó, az osteriába vezető lépcső előtt egy pompás polcrendszer áll, amelyen minőségi italok sorakoznak. Nagy üvegvázákban gyertyák pislákolnak, amelyek még az ablakon át beszűrődő napsugarak ellenére is bensőséges hangulatot kölcsönöznek az étteremnek. Igazi ünnepre való hely a Fausto’s.

A déli menüvel is szolgáló osteriat csak egy impozáns fémlépcső választja el a vendéglőtől. Még véletlenül se úgy képzeljük el a galériaként kialakított „kocsmát”, mint egy sörözőt: elegáns drapp székek, natúrfa asztalok, hajópadló, krómból és üvegből készült korlát, és már-már bordóba hajló barna plüss falvédők fogadják a vendéget. Vagyis az osteria semmiben nem marad el az étteremtől, mind miliőjében, mind a kiszolgálást és az ételek minőségét illetően. De ne szaladjunk ennyire előre!

Mert míg megkóstolhatjuk vacsoránkat, akad más feljegyezni való is. Ha az ember betér egy étterembe, joggal várja el, hogy tiszta legyen az abrosz, csillogjon a pohár és az evőeszközök. A Fausto’s Osteriaban nem egyszerűen tiszta az étkészlet, úgy ragyognak a kések, villák, kanalak, hogy szikrázik rajtuk a fény. S ilyenkor elégedetten dől hátra a vendég, jóleső nyugalom lesz rajta úrrá, tudja, jó helyre került.

A következő érdekesség, hogy többen is folyékonyan beszélnek olaszul a személyzet tagjai közül, ami még akkor sem mindennapi, ha tudjuk, hogy a tulajdonos, Fausto di Vora történetesen talján. Valahogy olyan biztonságérzetet nyújt a vendégnek, ha egy olasz étteremben gyakran hall olasz szavakat. És a szimatunk nem is csal meg bennünket. Az összkép olyan, mint egy amerikai film romantikus jelenete: Julia Roberts és Richard Gere beülnek vacsorázni egy New York-i olasz étterembe. 

Még az az apróság sem ront számottevően az összképen, hogy az illedelmes, picit talán túlbuzgó pincér elfelejti megkérdezni, hozzon-e itallapot. Mert bár a végül megrendelt Aperol Spritz minősége ellen semmi kifogásunk nem lehet, kellő alkoholt tartalmaz, hideg, s még friss félbevágott narancskarika is lubickol a pohárban, lehet, hogy megnéztük volna, mi a kínálat. 

Az étlapról rendelünk, tagliatellét kacsaraguval és rozmaringos mangalica filét. Amíg megérkeznek a fogások helyben sütött grissini, ropogós tallér és kenyér kerül elénk egy kis fadobozkában. Utóbbit érkezése némileg talány: önmagában kínálják, nem a rendelt ételekhez, amikor ugyanis a két tányér megérkezik, a fadobozkát elviszik kenyerestül. 

A tészta házi, kitűnő, al dente, ahogyan elképzeltük. A kacsahús puha, a raguban található shitake gomba roppan, a krémes szósz mennyei. Az egész tányér nagyon egyben van, elfogyasztanánk belőle még egyszer ennyit.

A mangalica szűzpecsenye filé a mi ízlésünknek picit kemény, talán a jószág lehetett idősebb a kelleténél, ám ettől még jó a fogás, amelyet finoman ropogós simei gomba egészít ki. Talán a pirított burgonya karikából kerülhetett volna több a tányérra, ez ízlés kérdése, ám a porhanyós mangalicapofa a pecorinoval, a különleges gombás panna cottával és a húsokat körbeölelő szósszal feledteti a kicsiny hiányérzetet. 

Desszertnek panna cottát rendelünk, amelynek tetejét vörös bazsalikom levele, zöld bazsalikommorzsa és liofilizált, ropogós eperszemcsék borítják. A tejszínes édesség krémes, remegős, olvad a szájban, az alatta várakozó epervelő valóban eper ízű. A desszert méltó befejezése az estének.