Elődeinket ugyanolyan leleményesség jellemezte, mint a mai kereskedőket, ha arról volt szó, hogy a vásárlók kedvében járjanak. Mikulás és karácsony közeledtével az édességipar átállt ünnepi üzemmódba, s külön az ünnepekre készített csokoládéfigurákkal, szaloncukorral csábították a vásárlókat üzleteikbe. Régi idők karácsonya címmel a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kosztümös tárlatvezetést szervezett, ahol megtudhattuk, milyen volt az előző századforduló táján Budapesten a karácsonyi őrület.

Mert, hogy volt, a felől ne legyenek kétségeink, legfeljebb egy kicsit másképp zajlott, mint manapság – avat be a részletekbe a korabeli viseletbe öltözött Németh Ádám, múzeumpedagógus. Akkor is szükség volt alapanyagokra a karácsonyi menühöz, ahogy ajándékokat, szaloncukrot vagy fenyőfát is vásároltak az emberek. De ne szaladjunk ennyire előre, kukkantsunk be először a fűszereshez! A bevásárlás volt ugyanis a készülődés egyik legfontosabb része. A „naccsasasszony” előre eldöntötte milyen ételek, sütemények kerüljenek majd az ünnepi asztalra, többnyire a vallási és/vagy a családi hagyományt követve. A hozzávalókat bevezette a háztartási naplóba. A bevásárlás a cseléd, ritkábban a férj feladata volt. 

Ellátogatunk Robicsek Lajos fűszer- és csemegekereskedésébe, amelynek tulajdonosa egykor a főváros VII, kerületében, a Wesselényi utcza 21. szám alatt várta a vásárlókat. A boltban „Faragó Richárd” eladó fogadja és köszönti megállás nélkül a betérőket. „Tiszteletem nagyságos uram”, „kisztihand naccsasasszonyom”, „adhatok a nagyobból?”, „ajánlhatom ezt a remek termékünket?”, „ez épp ma érkezett” – ösztönöz vásárlásra. 

Az árukat, fűszereket fiókokban, esetleg fémdobozokban tárolták ömlesztve, mivel az 1910-es években még szinte mindent kimérve árultak. Csak annyit vettek egy-egy termékből, amennyire az ételekhez szükség volt. Egyrészt spórolás, másrészt a romlandóság miatt, akkoriban ugyanis még nem tömték tele tartósítóval az élelmiszereket. A mustárt is adagolták, amelyet kis tégelyekben vihettek haza a vevők. A fűszerboltban ismert márkák cégérei köszönnek ránk: Maggi, Oetker, Dreher, Szerencsi, Győri Keksz, Lipton, Törley, Globus vagy a Kecskeméti Konzerv, amely szerényen csak a világ legjobbjaként hirdeti magát. Persze a legkisebbeket (és az édesszájú felnőtteket) a csokoládék, bonbonok, cukorkák érdekelték a leginkább, amelyeket olyan ma is ismert gyártók kínáltak, mint a Stollwerck, a Stühmer vagy a Suchard.

Érdekesség, hogy a csemegeboltban nemcsak élelmiszert lehetett beszerezni, hanem olyasmiket is, amire egy háztartásban még szükség lehet, így petróleumot, szappant, cipőpasztát, borkőt, sonkapácot. A vásárlás végén a boltos a bevásárló könyvecskébe jegyezte fel, miből, mennyi került a kosárba, hiszen „a cseléd kezébe pénzt nem adunk!” A könyvben gyűlő összegeket általában hó végén összesítette a fűszeres, ekkor egyenlítették ki a családok. Piacon szerezték be a fontos karácsonyi alapanyagokat, mint a babot, a lencsét, a diót, a mákot, a borsót, a halat, a friss zöldséget, illetve a sonkát, a szalonnát és a marhahúst. Német származásúak esetleg libát is vásároltak, náluk akár sült liba is kerülhetett szenteste az asztalra. 

Persze a boldog békeidőkben is vásároltak ajándékot, például a Fortuna Bazárban, amelynek eredeti, 1910 környékén készült portálja a múzeumban ma is megtekinthető. Az üzlet úgy hirdette magát, mint „Pestnek legolcsóbb bevásárlási forrása”. A kirakat az üzlet szeme, tartották akkoriban, s az ügyes kezű boltosok férfiingekből hajtogattak tengerpartot vagy készítettek nyakkendőből pálmafát, így csalogatva a vevőket az üzletbe. Csoda, ha a karácsonyi nézelődés, vásárlás igazi programnak számított? A gyermekek persze akkor is a játékoknak örültek a leginkább, amelyekből a németek gyártották a legszebbeket, a lányoknak babát, a fiúknak ólomkatonát. 

Hogy végül kinek, mit sikerült a karácsonyfa alá helyeznie, azt természetesen a fizetése határozta meg. Egy kétkezi munkás 85-90, egy cukrász 2-300, egy tanár 400, egy ügyvéd 1000 koronát keresett. A legjobban már akkor is a parlamenti képviselők voltak megfizetve, 1500 koronát vittek haza. Egy korona nagyjából 8-900 forintnak felel meg. Böngésszük akkor a Párisi Nagyáruház kínálatát, mire futhatta a vásárlónak! A Gizi névre keresztelt, lóherét mintázó bizsu nyakék 2 koronát kóstált, egy játék állatfiguráért egy koronát kértek, míg a Cuba fantázianevű, fedél nélküli zsebóra 6 koronába került. Egy biztos: mindenki olyasmit vett ajándékba, amire nem volt feltétlenül szüksége a megajándékozottnak a mindennapi életben, ami, ha úgy tetszik, luxus. Persze mindenkinek a maga szintjén. A gyerekek játékot kaptak, ám akkoriban nem volt jellemző, hogy egy, legfeljebb két meglepetésnél több került volna a fenyőfa alá.

A trafikokban sok egyéb mellett csokoládéfigurákat is beszerezhettek a szülők, érdekesség, hogy akkoriban Szent Miklóst még leginkább arany, lila vagy kék ruhában ábrázolták, olykor persze vörösben is. A Mikulás kabátját végérvényesen a Coca-Cola két világháború közötti reklámkampánya óta ismerjük pirosnak. Az igazi minőségi finomságokat az édességboltban lehetett megvásárolni, a Stühmer egy egész hálózatot működtetett az országban. Árultak előre összeállított Mikulás-csomagot, de külön is meg lehetett vásárolni az édességeket. Kapható volt kakaó, cukorka, zizi, Ropp-szelet (a mai nápolyi őse), és – most kapaszkodjanak meg! – Százszorszép desszert, amelynek ráadásul a doboza szinte ugyanúgy nézett ki, mint manapság. 

Itt is lehetett kapni Mikulást, na meg pálcás krampuszfigurát zöld ruhában, karácsonyi bonbon különkiadást, karácsonyi mintás, szétnyitható, többszintes bonbonos dobozszettet, vagy a pocakjánál szétcsavarható Mikulást, amelybe cukorkákat rejthettek a gondos szülők. Ötletes. De a legmegdöbbentőbb, hogy előre kipucolt, valódi cipőt is árultak az édességboltban, amelybe a rafinált boltosok egy zsákot applikáltak, hogy a „Mikulás” abba helyezhesse az ajándékokat. Megáll az ész!

Aki nem gyári édességre vágyott, természetesen cukrászdába ment, ahol a sütemények készítése mellett már advent előtt megállás nélkül öntötték a csokoládéformákat. Mikulást, csizmácskát, a lányoknak topánt. Egy nap akár 30 kilogramm kakaóbabot is felhasználtak a cukrászok és segédeik a rengeteg cukorsüveg, több kilogramm dió, mák és a vanília mellett. Itt készültek a szaloncukrok vagy, ahogy Jókai Mór elnevezte, szalonczukkedlik is. Akkoriban egyfajtát kínáltak, ami fondant-ból készült. Minden egyes szemet külön csomagoltak az inasok a cukrászműhelyben található szaloncukorpapír-rojtozó géppel. 

Az adventi előkészületek után elérkezett a várva várt szenteste. Egy polgári családban szépen megterítettek az ebédlőben, és itt állt a karácsonyfa is, amin ónlemezből, üvegből vagy szalmából készült, csavart cérnaszállal a fára akasztott díszek csüngtek. A fát a „Jézuska hozta”, ezért amíg a szülők díszítették a fenyőt, a nagyszülők karácsonyi vásárokban nézelődtek a kicsikkel. 

A gyermekek levelet is írtak a Jézuskának, „Jézuska Királynak, Mennyországba” címezve, amelyek másnap reggelre eltűntek az ablakból, ahová helyezték. Egy ránk maradt levélben a gyermek „édesanyának, édesapának egészséget és munkát” kért a Jézuskától. Hogy teljesült-e a kívánsága, arra valószínűleg soha nem kapunk már választ.

Az asztalt vörös abrosz borította, amit éjfél után fehérre cseréltek. Ugyancsak éjfélt követően szegték meg rituálisan a friss kenyeret. Az almát annyi gerezdre vágták, ahányan részt vettek a vacsorán, és fogyasztottak mézbe mártott fokhagymát is, persze a húsleves, a mákos metélt vagy guba után. A hagyományokat megtartva a négy égtáj felé dióbelet dobtak, hogy a következő évben mindenfelől bőség szálljon a családra.