Halloween éjszakáján vörös fénybe öltözött a várkastély. Dermesztő sikolyok, félelmetes morgások, denevérek, lidércfény, pókháló és a bejárati ajtó alól kilógó két láb fogadta a vár közelébe merészkedőket. A Dreher Sörgyár éjszakai túrára várta mindazokat, akik e rémségekkel dacolva is kortyoltak volna egy kis boszorkányvért.

Bíbor fénybe burkolódzott a kőbányai Dreher Sörgyár főbejárata Halloween éjszakáján. Az épületbe lépve rémisztő zörejek, huhogás, nyavalygás, morgás fogadta a belépőket, az aulában pedig mindenfelé pókhálók csüngtek. A démonok éjszakáján vezetett túrát tehettek az érdeklődők a lidércfénybe öltöztetett sörgyárban.

Előbb a főzőházba tért be a csapat, amelyet akár Drakula is megirigyelhetett volna, hiszen leginkább egy várkastélyra hasonlít, legkevésbé gondolná a szemlélő, hogy a falakon túl hatalmas rézüstök fogadják majd. Mi több, a „vár” tornya, amelyen egyébként még ablakok is találhatók, a gyár víztornyát rejti. A hatás kedvéért az épület falait vörös fénnyel világították körbe.

Amint azt Karancsi János idegenvezető elmondta, az épület 1914-ben lett kész, sört pedig két évvel később kezdtek el a gyárban készíteni. A sörfőzés történetében aztán rendkívüli érdekességet tudhattunk meg. Gondolták volna, például, hogy a boszorkányok és a serfőzők lényegében egy azon személyek? Legalábbis a középkorban ez volt a helyzet.

A sör készítése ugyanis eredetileg női tevékenység volt, ráadásul akkortájt a komló helyett még mocsári mirtusz hozzáadásával készült a habzó ital. A növény – amint az a nevében is szerepel – leginkább lápos, ember által alig járt területeken nőtt. Ha az alapanyagot sötétedés után gyűjtögette a serfőző, mindjárt gyanússá vált (más kérdés, mikor ment volna az egész napi elfoglaltsággal járó háztartásvezetés, gyereknevelés, ház körüli munkák mellett).

Ha elkészült a sör, az asszonyok kétféleképpen értékesíthették. Az egyik esetben a piacon árulták italaikat, ilyenkor csúcsos kalapot viseltek, hogy jobban kitűnjenek a tömegben, könnyebben rájuk találjanak a vásárlók. A másik esetben háznál értékesítették sört, s ilyenkor – a céhes sörfőzőkkel ellentétben, akik sörpóznával jelezték, hogy elkészült a friss sör – egy seprűt tettek ki a ház elé a kerítésre. 

A sörhöz valamilyen gabonára is szükség van, ahol pedig sok a mag, ott egér is van, amely ellen a legjobb macskákkal védekezni. Így amikor a serfőző asszonyokat kezdték kiszorítani a szakmából, e gyanús tevékenységeket, kellékeket mind a fejükre olvasták. Elsősorban a szerzetesrendek, amelyek rájöttek, hogy igen jó pénzt lehet keresni a sörrel, főleg, hogy addig a rendek ingyen adták azt a népnek.

Ezért a 14. századi Angliában démonizálni kezdték a serfőzőnőket, s mi tagadás, nem volt nehéz dolguk az éjszaka a mocsárban bóklászó, különleges növényeket gyűjtögető – ergo varázsló, bűbájos asszonyokkal. Így lettek aztán a serfőzők kellékei, a söprű, a csúcsos kalap a boszorkányok legfőbb ismertető jegyei, tudtuk meg Karancsi Jánostól.

A túra az ászokpincében folytatódott. Az épület elnevezésével ellentétben a padláson kötöttünk ki, ahol vörösre festett füst hozta a frászt a csapatra. A tetőtérben egykoron az elkészült serlevet hűtötték le. Mivel a folyamat során meleg, páradús lesz a levegő, az itt dolgozók gyakran szundítottak egyet munkaidő alatt is. Ők voltak a léhűtők, akiknek neve később eggyé vált másodlagos, kellemes időtöltésükkel.

A padlás nem csak ezért érdekes hely. A hatalmas átfogású tető vas tartógerendázatát ugyanis az Eiffel tervezőiroda készítette. A cég hasonló elemeket, csavarokat használt, mint a híres Eiffel-torony építésénél. Az udvaron átsétálva még félelmetesebb helyre kerültünk, a gyár alatt húzódó hatalmas pincerendszerbe, amelynek felszíni ablakában mécses pislákolt egy tökben, a lefelé vezető utat pedig félhomály nehezítette.

A legenda szerint egyszer egy fiatal lány eltévedt a pincerendszerben, több mint egy napig bolyongott a sötétben, mire megtalálta a felszínre vezető utat. A beszámolók szerint, mire a napvilágra ért, teljesen ősz lett. Ha ilyen megpróbáltatások nem is vártak ránk, azért a hatalmas, sötét folyosók nem voltak túl bizalomgerjesztők. Pedig teljesen békés tevékenység folyt itt hajdanán, ugyanis a sört tárolták a termekben. Méghozzá oly módon, hogy télen a Duna jegét hordták be a járatokba, amely egész évre a stabilizálta a levegő hőmérsékletét.

Érdekességeket itt is megtudtunk, például hogy a járatrendszer az egykoron Kőbányán honos mészkőbányászat során alakult ki. Az itt kitermelt mészkőből Budapesten számos köz- és magánépületet emeltek a 19-20. század során, még a Lánchíd kőoroszlánjainak talapzata is kőbányai mészkőből készült. A 36 kilométer hosszúságú járatrendszer egymillió köbméter mészkő kivájásával alakult ki.

A túra végén boszorkányvért is kóstolhattunk: tréfásan így nevezi a gyár azt a forgalomba nem került vörös sört, amelyet a dolgozói pubban csapolnak. Mi nem voltunk pechesek, nem került a sörünkbe szurok. Hogy az miként juthatna a pohárba? Ennek is története van. Egykoron a szállításra váró hordókat belülről kiszurkozták, hogy a szénsav ne illanjon el a sörből. Persze nem valódi szurokkal, hanem növényi gyantával dolgoztak, ám a folyamatot szurkolásnak nevezték. A szurok azonban néha levált a hordó faláról, és belekerült a fogyasztó korsójába. A szurok németül pech, akinek pech került a sörébe, az lett a peches ember.