Különleges eseményre invitálta múlt hétvégén vendégeit a Sopronbánfalvi Kolostorhotel és Étterem: az épület renoválásának és új funkciójának 13. születésnapját ünnepelte a hely, ebből az alkalomból Tama István igazgató tartott épületsétát és előadást az érdeklődőknek. Az étterem ajándék desszerttel hívta ünneplésre mindazokat, akik két fogást elfogyasztanak. Egyiket sem hagytuk ki. 

Az egykori pálos, majd karmelita kolostor történetét ma az autentikusan felújított, de számos új funkcióval bővített épület földszintjén egy pártablós kiállítás, Sarbak Gábor és Sudár Annamária munkája beszéli el mindazoknak, akik az év nagy részében szállóvendégként vagy érdeklődő turistaként betérnek az épületbe.

Az egykori kolostor ugyanis 2010 óta szállodaként üzemel: a szerzetesi cellák puritán vendégszobákká váltak, amelyek közül csak az egykori elöljárók otthonai térnek el kissé, de ezek sem komfortban, inkább méretben és elhelyezkedésben. A felújítás egyedülálló, vagy legalábbis hazánkban igen ritka párhuzamokkal bír, kialakításakor ugyanis a tervezők a pálos rend 15. századi egyszerűségének formavilágához tértek vissza – a barokk freskókkal díszített ebédlőhelyiséget, a refektóriumot leszámítva –, sőt, műemléki színvonalú helyreállítással láthatóvá tettek olyan gótikus elemeket is, amelyeket még a barokk idején alakítottak át.

Fehér barátok a fehér falak között

A fehér habitusban járó pálos rendről hazánkban legtöbben a következő, részben helyes mondatot ismerik az emberek: „egyetlen magyar alapítású rend”. A mondat azonban, mint erre a 2021-es, Magyar Nemzeti Múzeumban megvalósított, Pálosok c. kiállítás bevezetője is felhívta a figyelmet, némi pontosításra szorul, hiszen történetileg úgy pontos, hogy ők az „egyetlen középkori magyar alapítású, és máig működő, pápai jóváhagyású férfi szerzetesrend”.

Fotó: Pálosok

Az épületsétát és előadást tartó Tama István igazgató tisztában van mindezzel, kalauzolása során mértéktartó és pontos adatsorok segítségével ismerteti nem annyira a rend, mint inkább a kolostorépület történetét, amelyet a jelenkori állapotból, az aktuális 3 dimenziós térből visszavezetve tár elénk.

A kolostor történetének ugyanis öt korszakát lehet megkülönböztetni a honfoglalás korától napjainkig. Elsőként Szent Wolfgang remete élt a környéken – a hagyomány szerint ő volt Gizella királyné gyóntatója –, majd a 15. század végétől, pár évtizedes megszakítással 1786-ig pálos szerzetesek lakták; a rend II. József-féle feloszlatását követően világi célokra használták, majd a 19. század végétől 1950-ig karmelita nővérek vették át. A kommunizmus idején gyógy- és elmeszociális otthont működtettek benne, itt forgatták egyébként Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének elmegyógyintézeti jeleneteit is. A felújítás 2008-ban kezdődött, és 2010. november 16. óta a kolostor szállodaként, elvonulóhelyként és múzeumként funkcionál.

Vezetésünk az épülettörténeti kamarakiállítástól indul, első állomás az 1719-es refektórium, amelynek falait és mennyezetét a pálosok kedves szentjeinek alakja és a rendtörténetből vett jelenetek díszítenek. Az első emeleten átkukucskálhatunk a szomszédos templom hajójába, miközben egy szinte teljesen autentikus cellafolyosón lépdelünk: még a kötelező tűzvédelmi berendezésnek is megtalálták a rejtekhelyét a fűtőfolyosókban, így a korhű miliőt nem borítják meg a piros, falra szerelt tűzvédelmi boxok.

Ugyanitt volt egykor a kolostor elöljárójának, később a karmelita nővérek papjának lakása is. Folyosóra néző ajtaját a nővérek idején elfalazták, hogy teljes nyugalomban és elzártságban élhessenek, helyette a templomból nyitottak egy bejáratot a lakáshoz. Az „érintésmentességet” egyébként az apácák művészi szintre emelték: a kolostorban működött egy befalazott átadószekrény, és csengetéssel jelezték, ha érkezett valami, amire az apácáknak szükségük volt.

A noviciátus második emeleti helyiségébe érve Tama István elmondja: bár sokan a késő középkort, Mátyás király idejét tartják a pálos rend fénykorának, valójában Sopronbánfalva aranykora az az időszak volt, amikor itt működött a rend noviciátusa (1646-tól az 1770-es évekig). Ebben a reprezentatív teremben került sor a 13 évvel ezelőtti megnyitóra is.

Az átalakítás lehetőséget adott a tetőtér kihasználására, ahol kialakították egy konferenciahelyiséget, itt van egyedül tévé az egész kolostorban, sőt, ugyancsak a tetőtérben kapott helyet a könyvtár. Utóbbi természetesen nem a fehér barátok egykori kolostori könyvtára, hanem a szállóvendégek által hozott kötetekből állt össze.

Mindeközben feliratos téglákon lépdelhetünk, amelyek a pálosok egykori gazdasági épületéből származnak. Utóbbit ugyan lebontották, de hogy emlékét megőrizzék, az építőelemeit beépítették a kolostorhotelbe. Ugyanitt láthatók a gótikus stílusban helyreállított templomablakok is, amelyeket a barokk kori átépítéskor elbontottak, de a tervezők belekomponálták a tetőtérbe Szakál Ernőnek az 1950–60-as években kifaragott kőrácsrekonstrukciós kísérleteit. Az eredeti töredékek egyébként megtekinthetők a kolostorbejárás során, mert egy kisebb lapidáriumot is kialakítottak.

A kolostor fejlesztése nem zárult le. Minthogy a pálosok egykor borászkodtak is, a jövőben sor kerülhet az egykori pince vagy pincerendszer helyreállítására is – vetíti előre a vezetés végén Tama István.

Pazar lakoma a böjtölő remete képe alatt

A pálos rend névadója, Remete Szent Pál a legenda szerint több mint hatvan évig élt az egyiptomi sivatagban, tápláléka fél cipó volt, amelyet naponta hozott számára egy holló. Ezalól csak Remete Szent Antal látogatása kivétel, amikor a holló – megérezve a vendég szükségét is – egész cipót, azaz dupla adagot vitt. Amellett, hogy mindez kedvelt ábrázolása Pálnak, innen származik a rend egyik jelmondata is: „duplicavit annonam”, azaz megkettőzte a járandóságot (más fordításban a táplálékot).

Nos, a napi fél cipón élő remete alakja meglehetősen zavarba ejtő, ha az ember épp egy magas színvonalú, háromfogásos ebédet készül elfogyasztani, részleges borpárosítással.

Az évforduló alkalmából összeállított ünnepi étlapot különleges formában olvashattuk: a fogásokból egy-egy betű tipográfiailag is kiemelkedett: vörös színt kapott, összeolvasva pedig a tematikára utaló „Isten éltessen” szöveg bontakozott ki.

Szombaton és vasárnap is kóstoltunk, így részben előfordultak átfedések. A két leves – Sütőtökkrémleves és Szürkemarha gulyás – egyaránt lenyűgöző volt: egyet-egyet kértünk mindkét napon. A sütőtök fehércsokival készült, lágy, izgalmas ízvilágú krémmé állt össze, amelyet pirított tökmagok és egy kevés méz tett teljessé. A szürkemarha gulyás pedig mindent tudott, amit egy gulyáslevesnek tudnia kell.

A hús karakteres ízzel és állaggal határozta meg a teljes fogást, gyönyörű, friss zöldségrészletek fölött uralkodott, miközben az egész leves „alaphangját” az apró szalonnapörcdarabok is formálták. Kiváló volt az összhatás, és, mint megtudtuk, a konyha télen is kizárólag, minden elemében friss zöldségekkel dolgozik. Nagyon jól állt a levesnek a pici csípősség is, ez friss, helyben szárított és darált csípős fűszerpaprikaként került bele első nap, míg második nap külön csészében kaptuk az erőset.

Rókagombás vaddisznóragu házi knédlivel és Sült tarja, gesztenyés-vörösboros párolt káposztával, gratinburgonyával. Ez volt az első napi két főételünk, egyikben sem csalódtunk. Mindkét hús vajpuha volt, a vaddisznóragu szaftja ízes és sűrű, a rókagomba tökéletes állagú, és ami különösen tetszett, hogy nem volt túlságosan sós (ez sajnos hasonló ételeknél gyakran előfordul), minden alapanyagnak a természetes íze dominált.

Még nagyszerűbb élményt jelentett a tarja. Fantasztikusan omlott hús – mint megtudtuk, szuvidálással készül elő minden hús –, a kérge ropogós, így kapásból kétfajta ízt kapott. A párolt fehérkáposzta a sült gesztenyével pedig abszolút illett hozzá, pici édeskés kiegészítés. Külön ízbombát jelentett a gyönyörű, papírvékonyra szelt burgonya, és a póréhagymás besamel. A gratinburgonya olykor hajlamos nyers maradni, ha nem figyelemmel készítik, ez azonban a húshoz hasonlóan kívül ropogós, belül puha, remekül készítették el. A sült gesztenye egészen álomszerű a kompozícióban, nem megfeledkezve a jus-ről sem, ami megkoronázta a tányért..

Másnap ugyanarra a főételre esett a választásunk: vadasrajongók vagyunk, úgyhogy az Esterházy marhapofát burgonyagombóccal semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Egy, még a tarjánál is omlósabb és szaftosabb hús fogadott, tökéletesen homogén, ízgazdag zöldségszafttal, amit gyönyörűen egészített ki a szálakra vágott, megsütött gyökérzöldség roppanóssága. A burgonyagombóc köret épp úgy remekül harmonizált, mint a tökmagolaj és a tejfölhab, amely még a tányért díszítette. A „kiegészítők” közül a mustármagrakások okozták a legnagyobb meglepetést, önmagában is szuper, de az, hogy a tányér összes többi eleméhez külön-külön és egyben is illik, lenyűgöző.

A desszerttel ugyanúgy jártunk, mint a levessel: másnap cseréltünk, így mindketten megkóstolhattuk a Diós brownie-t füge chutney-val, és a Palacsintát házi, sült szilvalekvárral és fahéjas tejfölhabbal.

A brownie langyos, sűrűn csokis tésztájában féldiók és aszalt gyümölcsök vártak a sorsukra, a csatni pedig friss fügéből és aszalt fügéből állt, amit így, magában is órákig képesek lettünk volna majszolni. A palacsinta a másik desszertnél kevésbé édesebb és töményebb ízekkel operált, remek volt, a friss citromfűlevél pedig még frissebbé tette az ebéd lezárását.

Még egy szót a tálalásról: az összes fogást nagyon szép esztétikummal kínálták. A leveses csésze egészen különleges formavilágú, úgy vette körül a bennfoglaló tál a csészét, mint a Szaturnuszt a gyűrűi. Mint megtudtuk, németországi étkészletben érkezett. A két főétel egy-egy hosszúkás, fehér porcelántálon kapott helyet, és porcelántányéron érkezett a brownie is. Egyedül a palacsintát találtuk egy grafitszürke, természetes hatású kőtálon, ami így igazán különlegesen festett.

Borpálosítások
…akarjuk mondani: -párosítások!

Borválasztásunk két száraz és egy desszertborra esett. Az Iváncsics Pincészet cabernet sauvignon-ja karakteres, erős bor volt, amely illett mind a szürkemarha gulyáshoz, mind pedig a rókagombás vaddisznóraguhoz. Minthogy ezt tudtuk előre, már aperitifként megkezdtük a fogyasztását.

A másik száraz bor pedig egy teljesen megtévesztő lény volt: Taschner Kurt Piros nevű 2021-es fehérbora. A korai piros veltelini egy önállő szőlőfajta, neve  beszédes: egyrészt veltelini, mert a zöld veltelinivel rokon, másrészt "piros", mert – nem sokkal jobban, mint a szürkebarát – éreskor halvány pirossá válik a bogyó héja, harmadrészt korai, mert az Irsai Olivérhez hasonlóan augusztusban érik. Különleges fehér szőlőfajta, amely borában semmilyen módon nem jelenik meg a szőlő korábbi pirosas színe. (Tőlünk délebbre malvasia néven is ismert.) Illatos, fűszeres, virágos, friss, az átlagnál kicsit savasabb borrá érett, jól passzolt a sütőtökkrémleveshez és a tarjához is.

A Vincellér Borház kései szüretelésű 2018-as zenitjét fogyasztottuk desszertborként. Aranyszínű, mazsolás, kissé fanyar csoda volt. Jó látni, hogy a kései szüret egyre népszerűbb, és tetszik, hogy a mostanában indokolatlanul háttérbe szorult soproni borvidéknek – a másik két kiváló tétel mellett – egy izgalmas megvillanását dicsérhetjük benne.

A konyha szelleme

A szerviz nem kifogástalan, hanem álomszerű volt mindkét napon. Nagyon tetszett, hogy a vendéggel és az asztallal való bánásba mindkét pincér belevitte a saját karakterét. Hálásak vagyunk a mindenre kiterjedő magyarázatokért, az értékes háttérinformációkért, a sok kérdésünk iránt tanúsított, érdeklődő türelemért is.

Az étlap alapkoncepciót Keresztyén Anett séf alkotta meg, külön hangsúlyt fektetve a frissesség és a mirelitmentesség mellett a soproni borok előtérbe helyezésére is. A konyha emellett pazarlásmentes is. Az étlap szezonális, általában negyedévente (évszakonként) változik, ezt egészítik ki a különleges alkalmakra tervezett ajánlatok, mint például a Márton-napi libaételek. Azt ígérik, szilveszterre is készülnek hasonló meglepetéssel.