Éhesen érkeztünk, jóllakottan távoztunk. Előzetesen jó híreket olvastunk az étteremről, és nem is csalódtunk. A kiskunhalasi Rézmozsár olyan vendéglátóhely, amelyből minden városba kellene legalább egy. Terei fényesek, tágasak, a konyha megbízhatóan működik, a vendéggel jól bánnak, készülnek ebédmenüvel, választhatunk étlapról és a séf ajánlatából. Étlapjukon található néhány egészen különleges gyöngyszem is.

Közeledve az ötödik születésnapunkhoz sok ezer kilométernyi utat jártunk már be idehaza és külföldön egyaránt. Találkoztunk kellemes és kellemetlen meglepetésekkel: kis városkákban, falvakban bukkantunk kiváló konyhákra, máskor megyeszékhelyeken is csak tanácstalanul álltunk és nem értettük, miért nincs legalább egy jó étterem egy akkora városban.

A kiskunhalasi Rézmozsár az előbbi kategóriába tartozik, a csöndes, nyugodt, kedves város nem túl nagy, nem is a hatalmas turistaáradatról híres (pedig sok látnivalóval büszkélkedik), mégis fel tud mutatni egy olyan éttermet, ahová érdemes beülni, mert komolyan gondolják a vendéglátást.

Nem mondjuk, hogy tökéletes, de úgy gondoljuk a Márfi Gábor és Strider Dávid irányította konyha nem is a Michelin-csillagra hajt. Elég, hogy megbecsülik, aki betér hozzájuk, a felszolgálók szépen bánnak a vendéggel, kreatív a konyha, és mernek kísérletezni egy olyan közegben, amely nem is biztos, hogy felkészült arra, hogy például marokkói sós citrommal ízesítsék a gulyáslevesét. De az is lehet, hogy már igen. A város főterén, a városháza pompás, szecessziós épületegyüttesének sarkán található étterem több szekcióra osztott. A leginkább különböző árnyalatú fával és festményekkel, dísztárgyakkal operáló enteriőrben megbújhatunk boxokban, de érkezhetünk akár nagyobb társasággal is, a saroktraktusba még egy galéria is került. E terem egyik polcos szekrényének tetején kapott helyet a névadó rézmozsár.

Miután leadjuk a rendelést, a ház meglepetéssel kedveskedik: a vajhab kenyérrel jólesik az előételt várva. Utóbbi esetünkben a séf ajánlatából választott kacsarilette. A krémes, jól kenhető pástétom kellemesen csípős a borstól, enyhén köményes, mellé savanyított zöldségek, gomba, gyöngyhagyma, paradicsom érkeznek pirítóssal. Jól döntöttünk a fogással.

Jöhet a leves, gazdag Újházi-tyúkhús és gulyás. Előbbi julienne-re vágott zöldséggel, gombával és puha hússal gazdagon tálalva, illetve ahogy manapság szokás, a forró lét külön kis kancsóból kiöntve kerül az asztalunkra. Kifogástalan főzet. Mégis, a nap fénypontja, a főszereplő, a fentebb már szóba hozott alföldi gulyás. Ezért a levesért nemcsak a szomszédos városba, de akár messzebbről is érdemes kitérőt tenni.

A gulyás kimerve érkezik, benne a húsok vajpuhák, ez az alap (máshol sokszor ez a maximum), a felületükön kis pörzsanyagot fedezünk fel, ami sejteti, itt többről van szó, mint egy hétköznapi gulyásról. Nem titkoljuk, szándékosan választottuk ezt a lét, mert a marokkói sós citrommal és sült kápiával készült fogás izgatta a fantáziánkat. És nem kell csalódnunk.

A kellően meleg, nem ehetetlenül forrón felszolgált leves nevében az alföldit mi mindenképpen idézőjelbe tennénk, mert éppen a különleges alapanyagok miatt válik el a hagyománytól kissé. De milyen jó, hogy elválik! A sós citrom különleges karaktert kölcsönöz az ételnek, ezt a hatást erősíti az apróra vágott friss szárzeller is, amitől még frissebb az enyhén csípős leves. A zöldség ress, a csipekte és a burgonya a húshoz hasonlóan puha, az ellenpontozás kiváló alkotássá avatja a pirosló levest.

Ezen a ponton akár fel is állhatnánk az asztaltól, hiszen kellemes élményekkel gazdagodva, enyhén jóllakva ücsörgünk boldogan. De jönnek a következő fogások. Előbb steak hátszínből, sült kacsamájjal, vargányapürével, gombavariációkkal, préselt burgonyával, jus-vel. A hús karakteres, jó állagú, lágy, ahogy a mellé kínált burgonya is finom. A kacsamáj krémes, nincs túlsütve, ám felülete enyhén sós. És ez a gondunk a gombaszósszal is, ami a mi ízlésünknek szintén picit sós, ráadásul az újra előkerülő savanyított gombával talán nem is alkot pontos párost. A párolt gomba sokkal jobb ötlet, talán elég lenne csupán az. Ez aprósággal együtt sem lövünk mellé a fogással. Sőt!

Ahogy az ugyancsak a séf ajánlatából választott házi pulled pork burgerrel sem, ami ez esetben füstön készült tarját takar. Hozzá bacont, cheddart, uborkás-jalapeñós salsát kapunk, a tányért betöltő steakburgonyával, s egy kis tálban külön mártogatóssal. Nem szégyelljük: kifog rajtunk az étel, akkora adaggal lep meg bennünket a konyha. Bármennyire finom (talán egy picit több csípőst vártunk előzetesen a jalapeño miatt), már nem fér.

Mert még hátravan a desszert, aminek ha lila eső hull is, helyet biztosítunk. A túrógombóc szerencsére nem túl geil, ami most életmentő, meg egyébként is úgy jó, hozzá a tejfölhab éppen pont elég édes, és érkezik még a tányéron ribizli és meggy.

Ugyancsak ezek a gyümölcsök kerülnek a másik desszert mellé is, továbbá almaszósztornyocskák, karamellöntet, na meg a palacsinta, az almás pités (persze itt csak a krémre kell gondolni, nem arra, hogy beletuszkoltak egy pitét a palacsintába). Az enyhén fahéjas, kellemesen fanyar almás krémmel töltött, picit karamellizált, dundi palacsinták méltóképpen zárják az estebédünket.