Náncsi néni, be vagy rúgva, menj haza! – mondanám szívem szerint annak a Náncsi néninek, aki a gyerekkorom olvasmányélményeiből ismert és szeretett, mosolygós, feketeistváni bűbája helyett most egy rikácsoló, szaftos kötényes alakként szörnyellik elém. Nagyjából ez az első asszociációm, amikor belebámulok a tányéromra porciózott ételbe, mert borzasztó csalódás ér – várakozásaimhoz képest és abszolútértékben is.

De kezdjük az elején. Harmadjára voltunk a Náncsi néni vendéglőjében: egy januári és egy júliusi látogatás után most egy hűvös szeptemberi szombatunk jobbra fordulását várva léptük át a küszöböt. A korábbi tapasztaltaink alapján nem voltak nagy elvárásaink, de a biztos középszert azért joggal reméltük.

Eddig a kerthelyiségben foglaltuk el asztalunkat, így a hely belső architektúráját most vehettük szemügyre először. A dekorációból ítélve lagziüzemmódban voltak, meg is mondták már az ajtóban, hogy közel egy óránk lesz elfogyasztani a... bármit. Nem a legudvariasabb fogadtatás, de legalább tiszta sor, ezt értékelem. Jó szívvel vagyok partner ilyesmiben, biztosan nem fogok akkor bonyolult dolgot kérni.

Választásunk a szezonális ajánlatból egy szegfűgombalevesre, és egy krumplipürés „tepsis tarjára”, valamint az étlapról egy kislábos-kispörköltre esett. Apropó étlap: a hely szexepilje és vonzereje minden bizonnyal a hamisítatlan úri életérzés nosztalgikus ígérete. Legalábbis az étlap szerkesztési koncepciója erről árulkodik, másképp aligha fért volna bele a sok kedves kultúrtörténeti szövegblokk, amik a táplálkozást képesek étkezéssé tenni, így ha az ember magányosan térne be, akkor is otthon érezheti magát a történetekből visszaköszönő szereplők, jelenetek láttán.

Nos, ehhez az úri nosztalgiához képest eleve bántó kontraszt a padlótól plafonig tartó lambéria – hopsz, elnézést, szóval a PLAFONRA IS FÖLFUTÓ lambéria –, amit szegény épület úgy visel magán, mint tehetetlen gazdaállat a burjánzó parazitáját. Ha már miliő: nagy a forgalom, szinte teltház van. A zord idő ellenére kint, a kerthelyiségben is ülnek, úgyhogy az oda nyíló ajtó melletti asztalnál helyet foglalva kifejezetten bosszantó mászkálással és huzattal kell kompromisszumot kötnünk, miközben centikre tőlünk küzd az elemekkel a személyzet.

Egy része megküzdendő útakadályként viszonyul az ajtóhoz, miközben mi szekunder szégyennel drukkolunk nekik, nehogy a csúcsforgalomban fennakadjanak rajta. A pincérek másik része viszont minden bizonnyal ősellenségét látja a nyílászáróban, mert csapja-rúgja, ahol éri, gyakran visszakézből, de lényeg, hogy jó hangosan. Egy sóhajtással engedem el az úri világ vágyott képét, amelyben ebédelő emberek között ajtót csapkodni még udvariatlanságnak számított. Amúgy nálunk, otthon még most is.

Dicséretes gyorsasággal megérkezik a leves, hivatalos nevén: „Szegfűgombaleves. Friss, illatos erdei szegfűgombából főzzük, melyet egy kevés borsikafűvel fűszerezünk; 2580 forint”. Nincs újragondolva, teljesen hagyományos „mindent bele”, amit kissé ugyan elsóztak, de összességében jóízű, van benne anyag, és a meleg lé amúgyis jólesik, pont ilyet szoktam én is készíteni. Semmi extra, de nem rossz.

Kíváncsian várom a folytatást, amely a Meseautó filmélménye miatt nyilvánvalóan csúcsra járatott nosztalgia lesz. A fogás – „Kislábosban kispörkölt: Tunkolnivaló kispörkölt, kislábosban, friss kenyérrel; 1900 forint” – semmivel nem nyújt többet, mint amit magamnak tudnék készíteni, sőt. A pörkölt fűszerezésében ismét a só dominál, fájóan különböző méretűek a húskockák, és hát igen: nem is mindig színhús, ami azért elég bosszantó. A mellé hozott kenyér vékonyra szelt, aznapi fehér kenyér, amit – ha már kimondottan tunkolásra terveztek – én biztosan nem élesztős verzióban adtam volna a pörkölthöz, hanem kovászosan, ropogós, vastag héjjal.

A középszerű folytatás tulajdonképp ajándéknak tetszett ahhoz képest, ami ezután jött. A tarja – „Tepsis tarja. A kiváló Iberico tarját bepácoljuk, majd hagymával, fokhagymával, sóval, borssal, paprikával, paradicsommal a tepsiben megsütjük. Burgonyapürével és a pecsenye szaftjával tálaljuk. Omlós, szaftos pecsenye, a házi csalamádé igen jó hozzá. 5150 forint” – már ránézésre is megdöbbentő.

A tányéron elkent krumplipüré önkéntelen asszociációként vetítette elém születése pillanatát: vélhetően merőkanállal, egy mozdulattal merte ki a „konyhás Náncsi néni” a jobb sorsra érdemes elegyet, hogy aztán a tálalás végső esztétikumáról maga a vállból megküldött gravitáció gondoskodjék. A püré állaga ráadásul nem homogén, vizes lében kallódó krumplidarabkák láttán aggódó szánalom ébred bennem, kedvem lenne megmenteni őket. A szaft színe ígéretes, bár kissé híg, egy darabig még fürgén csordogálva keresi a helyét.

Nos, a tányér összesen ennyi. Zéró díszítés, még egy petrezselyemzöld sem fityeg a püré szélén, zéró kompozíció, zéró fantázia, zéró tálalási koncepció. Nem baj, még az étel lehet jó – reménykedem immáron lehunyt szemmel –, csak hát ez a látvány olyan elszomorító, hogy közben megsajnáltam az állatot, ami az életével fizetett érte.

Az íze ennek is középszerű. És sós. A tarja nyilván nem egy bélszín, de itt is indokolatlanul sok a szeletekben a nem színhús elem. Konkrétan: a mócsing. A krumplipüré túl híg. Menzaélmény, és alig hiszünk a szemünknek-szánknak, még fotózni is elfelejtünk. Bármi is volt az alapanyag, gondosabban bántam volna vele a saját konyhámban, és biztos vagyok benne, hogy ezt a színvonalat könnyedén el tudtam volna érni.

Összességében az egész élmény valahol az „ezért igazán kár” és a „közönséges szemtelenség” között mozog, és hát ezen a ponton azért szóljunk egy szót az árakról is, mert másutt ugyanezért az összegért olyan vadhúst kapunk, hogy szinte megszólal, és talán mondanom sem kell, hogy gyönyörűen tálalva. Nem a külvárosban, és nem vidéken, hanem pár villamosmegállóval odébb, szintén Budán.

Csalódás volt, ennél többet érdemel Náncsi néni, a Meseautó, az úri világ, és maga az alapanyag is. Meg a vendég is, ha már itt foglal helyet egy ebédhez.

És még valami. A tiszteletlenség, amely csalódásunk fő oka, a minőségi helyek ellenére is valahol észrevétlenül ott kering a hazai vendéglátás gyakorlatában, hogy aztán egy váratlan pillanatban lecsapva az arcomba törölje: kiszolgáltatott vagy, fiam, majd én eldöntöm, hogy rám költöd-e a pénzedet.

A minap ugyanis a Foodpandán rendeltünk ételt a MOM Park Vapiano étterméből a Déli pályaudvar mellé. Gyalog 15–20 perc távolságról. A 20:58-kor leadott rendelésünk visszaigazolása gond nélkül megérkezett, elindult a szokásos visszaszámlálás, hogy a rendelés felvétele, elkészítése, kézbesítése hol tart. Este 22:25 körül – miután a kiszállítás ideje annak rendje és módja szerint egyre csökkent – egyszer csak kaptunk egy SMS-t a banktól, hogy visszautalták a rendelésünk összegét. Csak EZUTÁN néhány perccel érkezett meg a Foodpanda üzenete, hogy a rendelést törölték, mert nem tudták teljesíteni. Másfél óra kellett mindehhez, és közben a rendelés státuszát jelző infografika megtévesztő módon nem jelezte, hogy bármi gond lenne. „Úri” önkény? Úgy látszik, belefér.

Írtunk egy üzenetet a Foodpanda ügyfélszolgálatának, ami erre válaszul a sablonszövegek között az alábbi módon helyezte el a kompenzációt:

„A kellemetlenségért egy 700 Ft értékű kupont helyeztünk el a profilodban.
Szeretnénk tájékoztatni, hogy a kedvezményt kizárólag online fizetés (bankkártya, SZÉP kártya, Apple Pay) esetén lehet felhasználni, más akcióval nem vonható össze. A minimális rendelési érték a kupon összege, plusz 1 Ft, melybe a szállítási költség, valamint az esetleges futárborravaló nem számít bele.”

Náncsi néni menzát játszik, a Foodpanda pedig urizál. Kár értetek, ennél többet érdemelnétek.

És mi is.

Fotó: filmarchív.hu, foodpanda, hrpartner.hr, labels.com, publicdomainpictures.net, wallpaperflare.com, Gourmet Riporter