Míg advent a reményteli várakozás ideje, a szenteste maga a megvalósult és beteljesedett csoda, a Megváltó születésének napja. A karácsonyi éj misztikuma melegséggel tölti el minden ember szívét, szenteste minden elcsendesedik. Sok helyen ilyenkor még ma is nagyapáink szokása szerint hal, dió, mák kerül az ünnepi asztalra.

Jézus születését a 4. századtól ünnepelik december 25-én, a 325-ben megtartott niceai zsinat ugyanis az addig január 6-án (még korábban áprilisban vagy novemberben) megtartott ünnepet helyezte át december végére. – A karácsonyt megelőző időszakban eleink hetente háromszor böjtöltek, a böjti gyakorlat a görög katolikusoknál még ma is élő, ők hathetes adventet tartanak. A római katolikusok négyheteset, ám böjti gyakorlat már nincs, a 20. század közepe táján eltűnt – közölte lapunk érdeklődésére Foster Hannah, a Néprajzi Múzeum muzeológusa.

A néphagyományban fontos szerepe volt annak is, mi kerül a karácsonyi asztalra: a díszítésnek és az étkezésnek egyaránt szigorú rendje alakult ki az évszázadok során. A néphit szerint e napon az asszonyok nem állhattak föl az asztaltól, amíg az étkezés tartott.

A karácsonyi asztal kiemelten fontos eleme a karácsonyi hagyománykörnek, hangsúlyozza Foster Hannah. December 24-én karácsony vigíliáján sok étel jelenik meg az asztalon, a feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak, az asztalra gabonák magvait helyezték, később ebből adtak a baromfiknak, hogy jól tojjanak. Az asztal alá szalmát tettek, így emlékezve arra, hogy Jézus jászolban született. Ezt később ugyancsak megetették a haszonállatokkal, így biztosítva a szaporulatot. Sok helyen gazdasági eszközöket is helyeztek az asztal alá, hogy „megszenteljék” a velük való munkát.

A karácsonyi asztal az ünnep ideje alatt végig meg volt terítve, és csak aprószentekkor vagy vízkeresztkor bontották le. Legtöbb helyen e fölött függött a karácsonyi zöldág vagy termőág, amit sokan a karácsonyfa elődjének tekintenek.
A karácsonyi asztalra szentelt ostya, mézbe mártott fokhagyma, dió, alma került, mert a nép úgy hitte, ezek az eledelek biztosítják a család egészségét. Sok helyen a diót a szoba négy sarkába dobták, miközben azt kiáltották: „Az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek!”.

Fontosnak tartották, hogy sokféle eledelt fogyasszanak (annak ellenére, hogy önmegtartóztatás volt a böjt miatt), a sokszínűség jelezte a kívánságot: a következő évben is elegendő étel jusson az asztalra – emlékeztet Foster Hannah. Az étkek közül előnyben részesítették azokat, amelyektől bőséget, jó termést reméltek. Ezért alakult ki a mák, a dió, a hal a (halpikkely miatt), a bab, a tök, a borsó, a lencse kultusza a karácsonyi fogások közt. 

Kedvelt volt a mákos tészta, a mákos guba, a derelye, a bableves, a sült tök, különböző aszalványok, kalács fogyasztása. Egy Jász-Nagykun-Szolnok megyében a 19. századból fennmaradt forrás szerint a „menüsor” a következő volt: előbb pálinkát ittak, majd fokhagymát nyeltek, ezt követte a habart bableves, majd a mézes-mákos csík, az aszalt szilva és alma, valamint a dió és végül sült tök. Később nyugati hatásra a pulyka vagy a borleves terjedt el, míg manapság a legtöbb helyen halászlé, rántott hal kerül az asztalra, esetleg (töltött) pulykasült.

Eleink a kalácsból, az almából szétosztották egymás között az első falatokat, ami azt jelképezte, hogy a családnak mindig össze kell tartania. Sok helyen este az asztalt nem szedték le, hogy ha éjszaka a kis Jézus betérne a házba, éhen ne maradjon.

A karácsonyi asztal terítéke mindig fontos volt; az ünnepi abroszt az év során legtöbbször vető- vagy sütőabrosznak használták, vagyis ebbe helyezték a kovászt, ebből vetették az első magvakat, hogy a kenyér megkeljen, illetve bő legyen a termés. A palócoknál a karácsonyi asztal maradékát zsákba kötve helyezték ki az istállóba, hogy a rontás ellen védje az állatokat.

– Bár az újbor vagy disznóvágás nem kifejezetten az adventhez és karácsonyhoz, hanem inkább a téli hónapokhoz kapcsolódik, gyakori volt, hogy előbb a karácsonyi időszakban köszöntést mondó ifjakat, a regölőket, lucázókat, majd a karácsonyi betlehemezőket megkínálták vagy megajándékozták friss disznótoros ételekkel. Az újbort rendszerint december 27-én, János napján szentelték – ez a liturgia része is, illetve bortermő vidékeken gyakorta ekkor kóstolták meg az újbort – említett egy további szokást Foster Hannah.

További felhasznált forrás: Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások