Párizs a világ gasztronómiai fővárosa. Nem csak azért, mert majdnem százhúsz Michelin-csillagos étterem várja az ínyenceket, lényegében nyugodt szívvel betérhetünk bármelyik vendéglátóhelyre, legyen az egy café vagy bisztró. Kevés az esély a csalódásra, akár egyszerűbb ételeket, akár szofisztikáltabb fogásokat kóstolunk. Íme egy csokorra való az megfizethetőbb szegmensből.

Amint arról előző riportunkban beszámoltunk, a párizsi kávéházak nagyban különböznek pesti rokonaiktól. De nemcsak a kávézók, a brasserie-k, a bisztrók, az éttermek is pár sor „nézőtérrel” fordulnak az utca irányába, ahol a párizsiak ücsörögve, feketézve, beszélgetve, iszogatva és étkezve követhetik figyelemmel a történéseket. Nem csak ez az egyetlen különbség fedezhető fel a párizsi és hazai éttermek között. Jártunk bármerre is a városban, egy valamiben biztosak lehettünk: a franciák nagyon komolyan veszik a vendéglátást, és nem csak a Michelin-csillagos szinten. Sőt! Mindenhol kaptunk bagettet, kis kosárban felszeletelve, és egy üveg vizet, ha egyébként ásványvizet, üdítőt vagy alkoholt nem rendeltünk. Természetesen egyiket sem számolták fel. Párizsi körutunk során leginkább két- vagy háromfogásos menüt kóstoltunk, amelyek 15 és 25 euró között mozogtak személyenként.

Olykor tanácsot kérve, máskor magunkat a vak szerencsére bízva tértünk be a város különböző pontjain található, eltérő státuszú és színvonalú étkezdéibe. Vegyük akkor az első helyet, amit nagyon melegen ajánlunk mindenkinek, aki Párizsban jár, ez pedig a Bouillon Chartier, amely a Grand Boulvardtól egy kőhajításnyira várja a vendégeket. Akik békésen állnak sorba azért, hogy bejussanak (tapasztalataink alapján az itteniek egyébként is szívesen állnak sorba szinte bárhol, ahol valami jóra vagy különlegesre számíthatnak).

A sor egyébként gyorsan halad, köszönhetően annak, hogy a galériával is rendelkező étterem belső tere hatalmas. De tényleg. Minden széket kihasználnak, nincs olyan, hogy egy négyes asztalhoz ketten ülnek le, inkább összeültetnek idegeneket is kettesével. Már ez is egyedi, ahogy az enteriőr is, amely a békebeli időket idézi meg, nem meglepő, hiszen az éttermet 1896-ban alapították.

S hogy miért ajánljuk még? Először is a végtelen olcsósága miatt, és itt most nem a francia vagy nyugat-európai viszonyokat értjük (persze, azt is), hanem a magyart. Egy zöldségkrémleves 1, azaz egy euró, 330 forint. Ez Párizsban nevetségesen olcsó. De az éticsigát leszámítva szinte minden előétel 1 és 4 euró között mozog. A főétkek kicsit drágábbak, de nem vészesek. A levesen kívül ettünk terrine-t, zöld salátát dresszinggel, grillcsirkét hasábbal és főtt borjúpofát főtt burgonyával – egyáltalán nem maradtunk éhesek. Persze ennyiért ne várjunk Michelin-csillagos színvonalat, de korrekt ételeket kaptunk, kis pénzű turistáknak pedig a Chartier maga a Kánaán. Külön érdekesség, hogy a minden étkezés után lecserélt papírterítőkre írják a pincérek, mit rendeltünk, és az étkezés végeztével ott is adják össze, mennyivel tartozunk.

A Louvre-hoz közel egymást érik a vendéglátóhelyek, mi kettőt is kipróbáltunk ebben a negyedben, egyik jobb volt, mint a másik. A Le Royalban folytattuk nagy párizsi terrine-tesztünket, amit a Chartier-ben kezdtünk meg. Míg az előző helyen, mint jeleztük, deréknek titulálhattuk a fogást, addig itt egy kiváló terrine-nel találkoztuk, amihez saláta is járt, ahogy a hagymalevesük is kiválónak bizonyult. Másodiknak óriási adag sült csirkét kaptunk, félő volt, hogy nem tudjuk elfogyasztani.

Másnap a vele szemben található Le Café de la Régence volt a célpontunk, ahol nagyszerű citromos, zöldséges dresszinggel kínált, garnélás tagliatellét fogyasztottunk. A Montmartre önmagában is megér akár egy egész napos túrát, a Sacre Coeur, a rengeteg festő, grafikus, régiségbolt sereg élményt tartogat, mindemellett számos étterem várja a megéhező turistákat. Hosszas keresgélés után akadtunk rá a Cabaret Chez ma cousine vendéglőre. A falakon megannyi fotó, amely tanúsítja, hogy Jean-Paul Belmondo, Alain Delon vagy Yves Montand is itt étkezett, mulatott hajdanán. A több szekcióra osztott étterem belső traktusa olyan, mintha egy Viktória korabeli nappaliba csöppentünk volna, de a hely több is része is hangulatos – persze, hogy kellemes francia zene szól.

A hagymalevesük akkora adag, hogy lényegében azzal csillapíthattuk volna az éhségünket. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert Párizsban mást értenek hagymalevesen, mint mifelénk! Az itteninek semmi köze az otthon legtöbbször kínált tejszínes, krémes és/vagy hagymától hemzsegő „francia” hagymaleveshez. Helyette alaplével főznek fel jóval kevesebb, de elegendő hagymát, továbbá bagettszeletek kerülnek a tányér mélyére, arra merik a lét, a tetejére pedig sajtot tesznek, jócskán, amit rápirítanak a lére. Kiváló eledel. A második fogásként érkező grillezett pulyka, erdei gombás szósszal, tésztával, valamint a steak akkora porció, amivel alig birkóztunk meg, és még finom is. Szerencsére a körtés tarte könnyed és nem nagy, ám aznap már így sem kellett többet étkeznünk.

És akkor következzék két tanulságos eset. Ellátogattunk a tőzsdével szemközti, hal és tenger gyümölcseiből készült ételeiről nevezetes Brasserie Vaudeville-be. Telt ház fogadott bennünket, de a menedzser talált számunkra helyet. A pincér hozott egy étlapot, választottunk, majd vártunk. Nem vette fel velünk a szemkontaktust, amit betudtunk a nagy forgalomnak. Majd szóltunk neki, hogy szeretnénk rendelni, mondta, egy perc és jön. Negyedóránál csak azért nem lett több, mert bosszúsan felöltöztünk és elindultunk.

Nem akartunk botrányt, jelenetet, ezért megvártuk, amíg a menedzser a bejárat közelébe ér. Elmondtuk neki a problémánkat, és bár megvédte beosztottját, miszerint nagy a forgalom, de leszögezte: ne higgyük, hogy ő vagy az étterem ezt nem kezeli fontos és megoldandó feladatként, egyben javasolta: induljunk tiszta lappal, keres számunkra új helyet. Még nem hallottunk ilyen mondatot egy magyar étteremben sem. Megköszöntük előzékenységét, azt is, hogy más asztallal kínált, de a rossz szájíz miatt már nem éltünk a lehetőséggel.

Inkább átsétáltunk Alain Ducasse egyik közeli éttermébe, a Spoonba. Kiváló, letisztult étlappal találkoztunk, ám amikor asztalt kerestünk, a pincér sajnálkozva, már szinte bocsánatot kérve közölte: sajnos az ebédmenüről lekéstünk, de szívesen foglal számunkra helyet estére. Azért így is lehet, ugye, nem csak odavetni a vendégnek, hogy „tele vagyunk”.

Utolsó élményünket a Gault&Millau francia kiadása szerint 12 pontos (20 a maximum) Le Mesturetben szereztük. Terrine-kísérletünk e helyen ért véget, és hát a legjobbat épp itt kóstoltuk: a vaddisznóból készült előétel remoulade mártásos zellerrel egyenesen pompásnak bizonyult. Másodiknak konfitált kacsát rendeltünk, szarvasgombás, tejfölös, zöldséges, hagymás körettel, valamint szarvasragut cékla süteménnyel, amelynek belseje Brie de Meaux sajtot rejtett.

Az ebédet citromkrémmel csurgatott sajttortával zártuk, még most is szeretettel gondolunk vissza az ízére. A kedves és előzékeny kiszolgálás tette párizsi tanulmányutunkat végképp feledhetetlenné.