Két olasz úton vagyok túl – egy toszkán és a nápolyi körúton – így joggal állapíthatom meg, hogy az olasz turizmus, illetve ami a covid után maradt belőle, nem a régi. Még északon is sok bezárt, pusztuló szállodát láttam, miközben a kiszolgálás színvonala sem egetverő. Hosszas várakozás a reggeli kávéért egyes helyeken mindennapos, croissant pedig csak a fürgéknek jut. Firenze és Lucca azonban egy-egy csoda, a firenzei pizzát pedig nem szabad kihagyni. Persze, mellé egy kis Aperol is kötelező.

Nagyon úgy látom, hogy a covid megtépázta az itáliai idegenforgalmat: csak lassan tér magához, és akad, ami szerintem már soha nem fog. Hogy mire alapozom? Nagyon sok hotel zárt be, vagy nem újítják fel, és nem is foglalkoznak vele, romosak, elhagyatottak. Rengeteg a turista, ám a tömeg kiszolgálására nincsenek felkészülve a hotelek, legalábbis elegendő személyzettel biztos, de az is lehet, hogy csak spórolnak. Értelemszerűen kevés a szállás, kevés a felszolgáló, a takarítószemélyzet. Vagy én – pechemre – ilyen helyeken jártam, ezt tapasztalatam. Fáj az ember szíve, hogy látja, mennyi épület kong üresen, romosan, élettelenül. És végül: az olaszoknál a 4 csillagos szállás nagyjából 3, esetleg 2. Ne bízzon senki a csillagokban, mert akkor nagyon pórul járhat.

A turistáknak türelmesnek kell lenniük, de előfordul, hogy elpattan a húr, mert nincs megfelelő mennyiségű kávé, kenyér, sajt, tej a reggelinél; hogy sorban kell állni 10-15 percet, hogy reggelizni tudjon az ember. És a vacsora is egy-másfél óra alatt zajlik le, mert vagy nincsenek készen az ételek (ez a jobbik eset, mert akkor friss ételt kapunk), vagy nincs elég pincér, aki felszolgálja a vacsorát, és akkor a tempót még nem is említettem. Az olasz személyzet nem a gyorsaságáról híres – tisztelet a kivételnek –, őket nem érdekli semmi, aranyosak, kedvesek, mosolyognak, nyelveket pedig nem nagyon beszélnek az olaszon kívül, de megértettük egymást kézzel-lábbal, kis angollal, kis olasszal.

Nagyon cukin beszélnek a turistához olaszul, aki próbálja megérteni, hogy mit is szeretnének. Angolul alig tudtam beszélni, még a recepcióssal sem. Szegény német turista egy helyen próbálta elmagyarázni, hogy nem jó a zuhany a szobájában. Kérdezte a recepcióst, hogy beszél-e németül, angolul, s miután csak bamba szempár meredt rá, kézzel, lábbal, táncolva, bemutatta, hogy a zuhany nem működik, olasznak hangzó szavakkal kiegészítve. Vicces látvány volt. Igazi olasz filmbe illő. Az utazások végére már olaszul álmodtam, magyaráztam.

Vissza a hetvenes évekbe!

A toszkán körút Cinque terre, Firenze, Pisa, Lucca, Montecatini, Pistoia városokat érintette. Nagy izgalommal készülődtem és vártam, hogy felfedezzük az itáliai életérzést, a városokat és a kultúrát. A hosszú utazást követően a szállásunkra értünk, Montecatini Terme-be. A szállásunk 4 csillagos volt, aminek örültem. Végre egy jó kis szállás, gondoltam.

Hotel Biondi. Kívülről nagyon bíztató, ám amikor beléptem, kicsit meglepődtem, eklektikus, szedett-vedett, több stílust ötvöző enteriőr fogadott. Amikor a szobánkat megláttuk, na, az volt az igazi döbbenet: időutazás a ’70-es évekbe. A bútorok echte retrók, a takaró virágmintás. A fürdőszobával nem lett volna gond, végülis volt kis kád és működött, de csatornaszag volt rendesen, a szobában meg áporodott ájer terjengett, mintha rég nem használták volna.

A csatornaszag úgy látszik, olasz szokás. Több helyen is megtapasztaltuk. Valahogy nem működik rendesen a csatornahálózat. Az már ezek után talán semmiség, hogy vízköves volt minden. Szóval kicsit csalódtam, hogy a 4 csillag ellenére ilyen szobát kaptunk. Persze, a szoba tiszta, rendezett volt, az ágy nagyon kényelmes, de azért összességében ez a nívó messze volt a 4 csillagostól.

Hiába volt erkélyünk és szép kilátásunk, kértem a személyzetet, hogy szeretnék cserélni. Két nap múlva szobát cseréltünk, ami sokkal komfortosabb volt, zuhanyzókabinnal. Sajnos itt nem volt erkély. Minden nem klappolhat. Az igazság az, hogy minden szoba más minőségű, van jobb és rosszabb, de összességében a környezet nem felel meg a négycsillagos minősítésnek. Amúgy a felszolgálók és a tulajok is kedvesek, csak úgy láttam, hogy nem voltak, nincsenek felkészülve a telt házra.

A vacsora is érdekes. Este fél kilenckor kaptuk, nem svédasztalos, menüt lehetett rendelni. Minden nap nagyjából este tízre fejeztük be a több fogásos étkezést. Az ételekről: a tészta félig volt főzve, al dente (igaz, később a nápolyi, Torre del Greco szállásunkon az itthon megszokott módon készítették el a tésztát). Toszkánában a leves inkább olyan, mint egy főzelék, nekem nem volt túl bizalomgerjesztő. A három fogás így nézett ki: előételnek tészta vagy főzelék-leves, utána sült burgonya sertéssel vagy csirkével, minimális ízesítéssel, valamint salátával. A desszert általában finom volt.

A reggeli svédasztalos, 7 órától, de már nyitás előtt be kellett állni a sorba, ezért óriási tumultus alakult ki. Aki későn érkezett, nem biztos, hogy hozzájutott például croissant-hoz. A kávéért szintén hosszasa kellett várakozni. Lehet, számomra azért furcsa ez, mert például nemrég Párizsban nem ezt tapasztaltam, még a kétcsillagos szállodában sem, annyit ettem, amennyi belém fért (na, jó, a croissant ott is elfogyott), Montecatiniban viszont kicentiztek mindent. Aki gyorsabb volt, többet reggelizett.

Összességében ezt a szállást nem ajánlom senkinek, a várost viszont igen, mert nagyon hangulatos. Az éttermek igényesek, a központ derűs, és fel lehet menni felvonóval az óvárosba, ami szintén egy külön élményt nyújt, mert gyönyörű a kilátás.

Pizza, Aperol, espresso – kihagyhatatlan

A városból kirándultunk egy sor helyre. Először a csodálatos Cinque Terre felé indultunk hajóval, La Speziából. Riomaggioréban és Monterosso al Mare városkában szálltunk ki, nekem utóbbi sokkal jobban tetszett, nagyobb és van saját homokos tengerpartja, hangulatosabb a partszakasza. Érdemes megállni, kiszállni, és ha jó az idő, fürödni. Vonattal mentünk vissza a buszhoz, ami tömve volt turistákkal. Ehhez hozzá kell szokni, mindenhol tömeg van.

A következő nap Firenzébe mentünk, ami egy csoda: hömpölygő tömeg, de mégis elviselhető. A kultúra fellegvára, nem vitás, gyönyörű épületekkel, az Uffizi képtárral. Amikor az ember a Ponte Vecchio hídon sétál, mintha a reneszánsz Firenzében találná magát. A helyi pizzát és az Aperolt pedig egyszerűen ki kell próbálni!

Firenze kis utcáiban bolyongtunk, nagyon hangulatos, semmiképpen ne hagyja ki, aki a városban jár. Városnézésünk alkalmával megismerkedtünk a Medici család történetével, ellátogatunk a Santa Croce templomhoz, a város jelképéhez a már említett Ponte Vecchio hídhoz, megtekintettük a város politikai központját a Piazza della Signoria teret a Palazzo Vecchio épületével, a Loggia dei Lanzit, híres szobraival és a Dóm tér épületeit is. Jártunk az Uffizi képtárban, ide egyszer mindenkinek el kell látogatnia, aki kicsit is kedveli a képzőművészetet, Raffaello, Michelangelo, Botticelli műveit a maga valójában látni megvalósult álom.

A Chiesa di Dantenál is jártunk, amely állítólag a Dante család plébániatemploma volt, ahol a feltételezések szerint a híres író először találkozott Beatricével, akibe azonnal beleszeretett. A legenda szerint, ha üzenetet rejtünk el a templomnál, az valóra válik. Még szép, hogy rejtettem!

Az úgynevezett Mercato Nuovo, vagyis az Új Piac oldalában egy vaddisznószobor áll. A firenzeiek Porcellinónak, vagyis Malackának hívják. A hiedelem úgy tartja, ha egy pénzérmét helyezünk a malacka szájába, majd hagyjuk, hogy az kicsússzon onnan, és az érme a disznó lábei előtt található rácson átjut, szerencsénk lesz. Különben nem. Pfff… A biztonság kedvéért szokás megsimogatni a Porcellino orrát is – bár, ha nem hull jó helyre az érme, nem tudom, mi haszna. Azért megsimogattam, remélem, szerencsém lesz. Firenze tele van szebbnél szebb üzletekkel is, szép táskákat lehet kapni…

A következő kirándulásunk Pisa-Lucca útvonalon haladt. Pisa szintén egy varázslat, az UNESCO világörökségek közé sorolt Csodák terét (Piazza dei Miracoli), a keresztelőkápolnát, a dómot és a híres ferde torony épületegyüttesét néztük meg. Ahogy beléptem a Csodák terére, beszippantott és elvarázsolt. A város egyértelműen a turizmusra épül, hasonlóan Firenzéhez. Minden bóvli megtalálható a ferde toronnyal.

Pisával ellentétben Lucca – bár kisváros – igazi kuriózum, mert a város nem egyenlő egy látványossággal. Kis utcák, romantikus terek, hangulatos éttermek, kávézók sorakoznak. Megnéztük a San Martino katedrálist, a város román stílusú templomait és kereskedőházait, ám a szűk utcákon barangolva valahogy mindig a város jellegzetes hangulatú terén, a Piazza dell’Anfiteatro hatalmas forgatagában találtuk magunkat, ahol állandó a remek hangulat. Finom pizzával, meg persze Aperollal, no és igazi olasz kávéval zártuk a városnézést.

Pistoia városába hazafelé tértünk be. A tekintélyes múlttal rendelkező középkori város egykor jelentős vas és fegyverkovács manufaktúrákat működtetett, az első pisztolyok is itt készültek és a történet szerint a fegyver elnevezése is a város nevéhez kapcsolódik. Városnézésünk alkalmával megtekintettük a Dóm teret, mely díszes épületeivel méltán tartozik Olaszország legszebb terei közé, ahogy a katedrális, a harangtorony, a keresztelő kápolna, a városháza és a praetori palota is.

A Katedrális legféltettebb kincse a város védőszentjének, San Jacopo kápolnájának csodálatos ezüst oltára, melyet több mint 600 szobor és dombormű díszit. 

Fotó: Pethő Zsófia