Spaklival tésztát mér formába. Nem kapkod, mégis tempósan halad. Mikor végez, azonnal hozzáfog a következő feladathoz. Különböző pékárukat formáz, amelyeket sütőlapra helyez. A Böszörményi úti Bake My Day látványpékségben figyeljük, ahogy egy ifjú szakember dolgozik. A kívülállónak önmagában is érdekes a folyamatokat követni, ám Mátét különösen. Máté ugyanis nem lát.

A budai kis pékség-kávézót a Rehab Force Nonprofit Kft. üzemelteti, amely eleinte takarítással foglalkozott, majd létrehozott egy péküzemet Őrmezőn. Később nyitották a péküzletet a Böszörményi úton. A cég kezdetektől fogva alkalmaz megváltozott munkaképességűeket. Jelenleg a munkavállalók 65-70 százaléka él valamilyen fogyatékossággal. Akad közöttük cukorbeteg, hallás- és látássérült, mentális betegséggel küzdő, volt szerfüggő.

De mégis, hogy kerülünk mi ide, kérdezheti most az olvasó. Az emlékek felelevenítésében Takács Zoltán, a vállalkozás egyik tulajdonosa segít. A hatalmas termetű pék három éve meghívást kapott a Vakok Iskolájába Bíró Csaba és Tarnai László tanároktól. – Akkor indult az első pékképzés, ezért nagy örömmel mentem, vittem egy kis kovászt, úgy gondoltam, megismertetem a kovászos kenyérrel a fiatalokat – idézi fel a nagy szakállt viselő férfi.

Érdekesre sikerült a látogatás, mivel nemcsak a nem látók tanultak a péktől, hanem ő is a srácoktól. Bekötötték a szemét, mellé állították az egyik vak tanulót, Kisfaludy Mátét, és arra kérték őket, hogy mindketten fonjanak kalácsot. – Mondanom sem kell, ki tudta normálisan megfonni a pékárut – kacag hangosan az emléken önirónikusan Takács Zoltán.

A meghívás után kezdett gondolkodni a pék azon, mi lenne, ha hosszabb távon is segítené a cég a képzést. Az ötletet tett követte, és szerződést kötöttek az iskolával, így nyílt lehetőség arra, hogy a tanévet követően a kéthetes nyári gyakorlatot a Bake My Day-ben töltsék el a tanulók. Az azóta eltelt időben tíznél is többen próbálhatták meg tudásukat a pékségben.

Így vette kezdetét egy igazi tündérmese, Máté meséje. A gyakorlatra érkezettek közül ugyanis a mesterét kalácsfonásban már első alkalommal lepipáló Máté volt a legkitartóbb, -szorgalmasabb és -alázatosabb, jutalma egy valódi pékségben betöltött valódi állás lett. (Abból az évfolyamból rajta kívül másik két fiatal is a pék szakmában dolgozik még; a többiek továbbtanultak.)

Máténak nem volt egyszerű megszokni a látók közötti munkát, de Zoltán hamar rájött, kis segítséggel, például a keze ügyébe helyezett eszközökkel a fiú szinte teljesen önállóan képes dolgozni. – A mai napig azt mondom neki: „gyere, nézd meg!”, ami alatt azt kell érteni, hogy megfogom a kezét és odahelyezem, amit meg szeretnék mutatni neki, mert tudom, Máténak a keze a szeme – mondja Takács Zoltán. Ha benne vannak egy munkafolyamatban, és látja, hogy az fiú keres valamit, csak annyit mond, merre találja, s már megy is tovább a munka.

Egy látónak talán furcsának tűnik ez a kifejezés, de Máté is megerősíti, ő is úgy szokott fogalmazni, hogy „megnéztem egy filmet”, „láttam egy cikket”, mert számára idegenül hangzana, ha azt mondaná, „hallottam azt a filmet”. Még akkor is, ha lényegében erről van szó.

A kék szemű Máté másfél éves kora óta nem lát egy betegség, a retinoblastoma miatt, amit valószínűleg édesanyjától örökölt. Négy testvére közül egyik bátyja szintén vak, három másik testvére viszont lát, mondja a Bükről származó fiatalember. – Ezt a vakságot szerintem én poénosan fogom fel, nem tragédiaként. Nem keresem a kifogásokat, mert ha azt tenném, azt jelentené, nem is akarom, vagy nem tudok nekiállni – fogalmaz fogyatékosságával kapcsolatban a 21 éves, egykori csörgőlabda-játékos.

Eleinte a látás hiánya nehezítette a szakmával való ismerkedését, de gyorsan megoldódott a probléma, mert az iskolában egyre több olyan eszközt szereztek be, amivel egy látássérült is tud dolgozni. Ehhez tudni kell, hogy Máté egyedül volt vak abban az osztályban (az intézménybe mozgássérült, siket, értelmi fogyatékos, autista tanulók is járnak – a szerk.). Az oktatók figyeltek arra, hogy Mátét látóval tegyék egy párba, aki tudott neki segíteni lisztet mérni, vagy megállapítani, milyen színű a tészta.

Az oktatás során egyébként kézzel dagasztanak, ami azért jó, mert, mint fentebb megállapítottuk, a vakok a kezükkel „látnak”, érzik a különböző textúrákat. A tanulók így érzik, hogyan alakul át tészta szerkezete dagasztás közben. Ugyanakkor Zoltán szerint azért szükség lenne egy dagasztógépre, ami könnyíthetné a tanulók munkáját. Igaz, ma már olyan bluetooth-szal működő mérleggel tudnak dolgozni, ami géphangon közli a mérni kívánt anyag súlyát.

A munkaterületen Mátét elég volt egyszer körbevezetni, megjegyzett mindent, mi, hová esik, csupán az öltöző megközelítése telt kicsit több időbe, eléréséhez ugyanis át kell sétálni a vendégtéren. Megjegyezte az összes pékáru receptjét, amiben segíti az is, hogy lényegében lépésről lépésre memorizál komplett útvonalakat, üzletek, otthonok berendezését, kialakítását. Máté nem támaszkodik a GPS-re.

A mester hangsúlyozza: ha egy műszakban dolgoznak, ma már nem kell Máténak semmit mondania, elvégre mindketten pékek. Zoltán hozzáteszi, nincs ebben semmi különös, hiszen az összhangnak az ép embereket között is meg kell lenni. Gyakran előfordul, hogy Máté segíti ki főnökét, Zoltán ugyanis sokat dolgozik az őrmezői péküzemben, ahol mások az arányok. Így amikor a Böszörményi útra van beosztva, ahol kisebb a termelési volumen, előfordul, hogy nem látó kollégáját kérdezi az arányokról.

Csörgőlabdás múltja segít az ifjú péknek abban is, hogy a szakma fizikai kihívásainak megfeleljen. Máté tudta is, amikor belevágott, hogy nem lesz könnyű a munka, de bírja, egyáltalán nem bánja a megterhelő munkát, szereti csinálni.

Közben sorra érkeznek a feladatok, Máté előbb pékárut formáz, majd kenyértésztát szaggat formákba. Munka közben megemlíti: annak idején szakmája mellé szeretett volna egy másikat is kitanulni, ezért amikor meghirdették az iskolában a pékképzést, azonnal jelentkezett. Ahogy fogalmaz, megnézte milyen, aztán ott ragadt. Liszttel már korábban is találkozott a családban, mindig szeretett a konyhában sündörögni, pörköltet kóstolni, vagy éppen csenni a sütiből.

Takács Zoltán szerint a munka segít a fogyatékossággal élőknek abban, hogy bízzanak magukban. – A társadalomnak is elfogadóbbnak kellene lenni, mert a megváltozott munkaképességűeket csupán a papír különbözteti meg az épektől – állapítja meg a tulajdonos. Nyilván, előfordulnak lehetetlen küldetések, fűzi hozzá, de a technika fejlődésével sok probléma kiküszöbölhető. Mátét csak egy bosszantja, ha az eszközök, alapanyagok máshová kerülnek.

– Mi fogott meg ebben a szakmában a legjobban? – kérdezzük Mátét.

– Nehéz megfogalmazni, mert ha egy szóba akarnám belefoglalni, azt mondanám, minden – feleli Máté. – De talán alkotni a legjobb, vonz, hogy tudom: sok kreativitásra nyújt lehetőséget a szakma. Otthon, főzés közben gyakran kísérletezem. Bízom benne, hogy ha majd megszerzem a kellő rutint, Zolival egyeztetve akár itt is kipróbálhatom majd egy-egy ötletem.

A törzsvásárlók, ha meglátják, hogy kenyeret formáz, kedves szavakkal üdvözlik a fiatal vak péket. Máté álmai közt szerepel, hogy tíz év múlva, ha lesz rá lehetősége, egy látóval összefogva akár saját vállalkozást is indítson.