Két olasz úton vagyok túl – egy toszkán és a nápolyi körúton, mind a két alkalommal utazási irodával mentem. Ha összehasonlítom a két olasz körutat az utóbbi egy kicsit csalódást jelentett, de csak azért, mert számomra kevesebb volt a kulturális élmény, a hatás, mint a toszkán úton. A Vezúv megmászása azonban abszolút bakancslistás program!

Nagyon jól szervezett út volt a toszkán és a nápolyi egyaránt, az idegenvezetők sokat meséltek, az iroda mindent leszervezett és amikor segítségre volt szükségünk, ott álltak mellettünk. Sehol nem kellett sorban állnunk, vagy maximum a műemlékeknél egy kis ideig. Ezért is döntöttem szervezett buszos út mellett, mert nem szerettem volna magam a jegyekkel, belépőkkel bajlódni.

A nápolyi buszos körút 6 nap 5 éjszakát foglalt magában. Gyönyörű tájakon jártunk, a tenger kékségét a képek nem tudják visszaadni, de hiányzott az Itáliában megszokott művészeti tobzódás. Róma és Firenze sokkal erősebb hatással volt rám korábban. Azt is mondhatom, Dél-Olaszország tényleg más világ. Hasonlít egy hatalmas zsibvásárra, s persze minden a turistákra épül (mondjuk, hol nem?), mindenhol tengernyi souvenir. Ahogy az előző beszámolómban lefestettem a Toszkánában tapasztalt állapotokat, az Dél-Olaszországra is jellemző: az épületek nagy része romos, a szállodák be vannak zárva, lelakottak. Sajnos, úgy tűnik, nem sok esély van rá, hogy felújítsák az épületeket.

Nápoly felé félúton Pesciaban szálltunk meg egy éjszakára, egy 4 csillagos szállodában, a Villa delle Roseban. Nagyon kellemes szállás, a szobánk hangulatos volt, erkélyre is kiülhettünk. A vacsorát is kielégítőnek mondanám, elegendő pincér jutott a telt házra, pörögtek rendesen reggel és este is. A vacsora a szokásos: előétel főtt tészta, majd sertésszelet sült burgonyával (ez számomra ehetetlennek bizonyult) és fagylalt eperöntettel, ez utóbbi nagyon ízlett. A reggelinél külön kaptam laktózmentes tejet a kávémhoz. Ezt a szállást mindenkinek tudom ajánlani. Innen mentünk tovább Nápolyba.

Nápoly sodró, kaotikus, mindenhol tömeg, és sajnos kosz és bűz… Érezni, hogy melegebb van, mint északon, és sajnos érezni a kukák szagát is. A szemétszállítás nem úgy működik, ahogy kellene. A közlekedés mindenhol áttekinthetetlen, Rómában sem egyszerű, de Nápolyban csak kapkodtuk a fejünket. Rengeteg a robogó, amivel össze-vissza közlekednek az emberek.

Positanóban és Capriban, csak helyi buszok és sofőrök képesek vezetni, ugyanis alig férnek el a turistabuszok a keskeny utakon. Aki ott manőverezni tud, az előtt le a kalappal, hihetetlen türelem, kitartás és tudás kell hozzá. A kosz és a szagok ellenére Nápoly egyébként tetszett, mert tele volt élettel, pezsgéssel. Zavarosságában is van valami izgató sodrás. Az emberek vidámak és boldogok. Nápolyt egyszer tényleg látni kell!

A város és környéke focilázban ég még ma is, hiszen 33 év után lett újra bajnok a Napoli. Ez itt nagy bizonyíték délnek északkal szemben – örök a rivalizálás fociban is. Bárhol jártunk, mindenhol a kék-fehér Napoli-zászlók lengedeztek. Errefelé mindenki a Napoliért, illetve Maradonáért él-hal. A nápolyi pizza hatalmas! A helyi fagyit is megkóstoltam, 3 euró volt két gombóc. Amalfiban jobban ízlett, igaz ott 7 euróba került.

A következő szállásunk Torre del Grecoban volt. Tengerre néző szobát kaptunk, amiben hűtőgép is volt. Ez – mint kiderült – kuriózumnak számított. Az ablakot viszont nem lehetett kinyitni, mert kiakadt a tokból, így a szobatársnőmmel a partot járva köveket gyűjtöttünk és azzal támasztottuk ki az ablakot. Este a tenger morajlására aludtunk el. Sokan panaszkodtak a szobájukra, nemhogy hűtő, rendes ágy sem tartozott hozzá: sok szobában emeletes ágyon kellett aludniuk a turistáknak.

Az olasz személyzet nem a gyorsaságáról híres – tisztelet a kivételnek –, őket aztán nem érdekli semmi, aranyosak, kedvesek, mosolyognak, nincs rohanás, minden megy a maga lassú, nyugodt tempójában. Nyelveket nem nagyon beszélnek. Valahogy azért megértettük egymást, kézzel-lábbal mutogatva, kis angollal és kis olasszal fűszerezve. Nagyon cukin beszélnek az emberhez olaszul, amit a turista próbál megérteni.

A reggeli svédasztalos, 7 órától. Aki későn kelt, külön kellett kenyeret kérnie, vagy kávét, vagy evőeszközt, vagy csészét. Mintha váratlanul érte volna a személyzetet, hány turista szállt meg a szállodában. De a reggelit kielégítőnek mondhatom, még ha errefelé minden kisebb is, mint északon. Igaz, az utolsó nap elfogyott a sajt és a laktózmentes tej. Nagyjából a vacsora is hasonló volt, mint Toszkánában: az előétel paradicsomos tészta, majd burgonya csirkével vagy sertésszelettel, végül desszert. Errefelé a tésztákat jobban átfőzik.

Egy nap kirándultunk Capri – Anacapri – Sorrento útvonalon. Hajóval szeltük át a tengert, ami egy csoda, majd egy kisebb sziklacsoporthoz, partszakaszhoz látogattunk el. Gyönyörű! Tényleg. A tenger és az ég kékségével, a gyönyörű kilátásokkal. A hajókázás után helyi busszal felmentünk egy libegőhöz, ahol szerencsére nem kellett várni, mert megkaptuk az idegenvezetőtől a jegyet. Gyönyörű kilátás tárult elénk fentről. Aztán ebédeltünk egy egyszerűbb étteremben. Nem volt túl nagy választék, végül bolognait választottam, ami számomra megfelelő volt.

Ebéd után elmentünk és megtekintettük Axel Munthe svéd származású pszichológus házát és a kertjét, utóbbi maga a nyugalom szigete, gyönyörű kilátással a tengerre. Csak ajánlani tudom! Gyönyörű antik szobrokban gyönyörködhettünk, a kert nagyon hangulatos és a kilátás felejthetetlen. Áll egy szfinx is, amit, ha megsimogatunk, valóra válik a vágyunk. Persze, hogy kívántam. Úgy legyen!

Capri után Sorrentoba mentünk egy pici sétára. Nagyon hangulatos kis város, szebbnél szebb épületekkel. Sajnos itt a sok bóvli elveheti az értékről a figyelmet. Nem törődtem vele, mert a város nagyon tetszett, megvan a magával ragadó hangulata, igaz, sokan az egésznapos túra után már fáradtak voltak.

Egy másik napon Positano – Amalfi – Ravello útvonalat jártuk be. Nagyon keskenyek az utak, s bár a táj gyönyörű, ott közlekedni, az maga a borzalom. Szegény olasz sofőrünk is leizzadt a nap végére, nekünk meg halálfélelmünk volt végig. Alig mertünk ki- vagy lenézni a busz ablakából.
Amalfi számomra egy kicsit csalódást jelentett. Rengeteg a turista, nagy a tömeg, igaz, szép a tengerpart, sok luxushajó ring az öbölben. De nagyjából ennyi. Itt is elönt minden a bóvli, a cél, hogy a turistákat minél jobban megkopasszák.

Az utolsó napra maradt a Pompei – Vezúv kirándulás. Ahogy Nápolyt, úgy Pompeit is látni kell, ha valaki már eljut délre. Izgalmas, egyben rémisztő is ott sétálni, ahol azok az emberek éltek, akiket 79-ben betemetett a vulkánkitörés. Látni az utcákat, a piacot, a bordélyházat, a villákat, ahol több ezer éve fordultak meg az ott élők, szívfacsaró volt.

A Vezúv egy igazi csoda, ijesztő és egyben gyönyörű. Harminc perc elég erőltetett menetben másztuk meg onnan, ahol leparkolt a buszunk. Sok turista papucsban állt neki a csúcstámadásnak – amit még ma sem értek. Sok idős ember is nekivágott az útnak, de a kemény terep nagyon kifárasztotta őket. Igazi kihívás megmászni a Vezúvot, ám amikor elérjük a csúcsot, félelmetes látni a vulkán füstölgését. A nyugvó forrongását. Amikor az ember úgy érzi, bármikor kitörhet a vulkán. Rémítő. Mégis, kihagyhatatlan, aki megmássza a a vulkánt, biztos felejthetetlen élményekkel tér haza.

Fotó: Pethő Zsófia